Interjú Kalotay Gábor tanár Úrral

2018. június 10.

Interjú Kalotay Gábor tanár Úrral

Bodza: Az első kérdésünk az lenne, hogy hol született, iilletve hova járt általános iskolába?

Gabi bácsi: Hűha… Hát, én Budapesten születtem, de elméletileg soproni származású vagyok, hiszen a családunk Sopronban élt, csak az édesanyám szülés előtt feljött ide az anyukájához Pestre és így születtem én itt (1942.04.05.). Aztán teltek-múltak az évek, jött a háború, ami alatt a házunkat Sopronban lebombázták. Volt egy nagy támadás az ottani vasútállomás ellen, ahol több német szerelvény tartózkodott, amit az amerikaiak lebombáztak és hát sajnos egy bomba a városra esett rá, mint ahogy ilyen előfordul… Úgyhogy pont a mi házunkat találta el, így hát nem lett lakásom és a háború után felköltöztünk Pestre. Telt-múlt az idő és közben kiderült, hogy nekem állandóan fáj a fejem, az orvosok nem tudták, hogy miért, de aztán rájöttek arra, hogy a városi gáznak a szaga engem zavar, így vidékre kellett költözzünk. Nem a világvégére, csak Gyömrőre költöztünk, így lényegében a gyermekkoromat ott töltöttem, ’46-tól egészen ’85-ig.’85-ben aztán a két lányom annyit rágta a fülemet, hogy jöjjünk fel Pestre, hogy felköltöztünk és az Istvános tanárokkal együtt építtettünk egy házat Zuglóban és azóta is ott lakom, úgyhogy én ilyen nagy világvándor vagyok.

 

Janka: Hogyan került a Szent István Gimnáziumba és miért éppen ezt az iskolát választotta?

G.: Ez az iskola akkor egy átlagos gimnázium volt, tehát nem volt az, hogy hű, én most a Szent István Gimnáziumba járok, vagy valami, hanem csak két iskola volt a környéken, a Keletihez közel - mert ugye Gyömrőről oda jártak be a vonatok - az I. István, valamint a Teleki Blanka Gimnázium. De a Telekibe csak lányok jártak, míg az Istvánba csak fiúk, tehát logikus volt, hogy ide, a fiúiskolába kerüljek. Ez volt ’56 szeptemberében, akkor jött a forradalom és csak a forradalom után költöztünk át ide, ebbe az épületbe, de az már az iskola történelmének egy része, majd arról is egy kicsit bővebben mesélek.

 

B.: Hogyan emlékszik vissza az iskolai életre, hogy teltek a mindennapok?

G.: Akárcsak minden másik diáknak… Én reggel öt óra körül keltem, hat órakor volt egy vonat, ami még szép lassan jött be, mert ugye az még egy gőzös vonat volt. Hét órakor beért a Keletibe, akkor átsétáltam a Garay térre, ott mindig vettem egy lángost, vagy egy pohár tejet kiflivel, az volt a reggelim. Ide az iskolába olyan fél nyolc körül értem, nyolc órától meg kezdődött a tanítás egészen kettőig. Aztán ott mindig volt egy fél óra-háromnegyed óra szünet, utána meg kezdődött a tanszoba - mert akkoriban még volt tanulószoba -, hiszen azok a gyerekek, akik ebédet kértek itt az iskolában, csak akkor kaptak, ha tanulószobások voltak. És ugye egy vidéki gyereknek egyértelmű volt, ahhoz hogy tudjak sportolni, vagy valamit csinálni, itt kell maradnom. Úgyhogy tanulószobás voltam ötig, és öt óra után mentem edzésre, mert fociztam abban az időben.

 

J.:  A focival kapcsolatban… Találtunk egy képet, amiről talán tudna mesélni, nem tudom, hogy ismerős-e?

G.: - Jajj, jajj… Na, a focival kapcsolatban annyit, hogy azt hiszem 17 és fél éves voltam, így a téli szünet körül, amikor focimeccs közben eltörtem a lábamat és a sportkórházban a László doktor úr azt mondta, hogy ,,Fiam, maga sosem lesz jó focista!”. Kérdezem, hogy ,,Miért?”, azt mondja ,,Mert mindig félni fog, hogy megint történni fog valami ilyen baleset.”, ezért elmentem játékvezetőnek. Úgyhogy én 19 évesen már játékvezetősködtem, természetesen először ifi meccseken, utána felnőtt meccseken. Akkoriban az István Gimnázium igazgatója, a Konorót igazgató Úr pedig nagy gyeplabdás volt és mindenképpen rá akart beszélni, hogy gyeplabda játékvezető legyek. ,,Hát…”, mondtam, ,,Én viszont a gyeplabdához nem értek.”. De így  is nagyon pártolta, hogy én sportolok és a szombati óráimat, amikor már tanárként itt voltam, azokat úgy osztotta be, hogy olyan 10-11 óra tájban be tudjam fejezni, és vidékre tudjak menni játékot vezetni. Annak idején egészen a NB2-ig eljutottam, úgyhogy egyszer voltam még a Népstadionban is partjelző egy Fradi-Honvéd meccsen. Nagy élmény volt, mert akkoriban a Népstadion tele volt, tehát volt ott olyan 65-70.000 ember, rettentő nagy volt a hangzavar, szóval nagyon jó volt. Jobb foci volt egy kicsivel, mint manapság… Úgyhogy ezért láthattátok ezt a képet. Huszonöt évig vezettem meccset, ’62-ben, húsz évesen szereztem meg a játékvezetői vizsgámat és ’87-ben, a 25 éves jubileumomra kaptam egy arany sípot és azzal búcsúztam, úgyhogy van egy ilyen kis arany sípom.

 

J.: Milyen tantárgyakat szeretett itt az iskolában, mint diák? Volt esetleg kedvenc tanára?

G.: A történelmet, meg a földrajzot. Károlyi Feri bácsi tanította, ő volt az osztályfőnökünk, a képét ott láthatjátok a falon, és hát nagyon érdekesen tanította ezeket, úgyhogy sokan szerettük, bevallom őszintén. Már akkor volt az iskolának műhelye és ott a műhelyben nagyon sokat tevékenykedtem, a Cseh Géza tanár úr volt a műhelyfőnök. Aztán lényegében ez adta az ötletet, hogy én egyáltalán ilyen irányba érdeklődjek a későbbiek során.

 

B.: Mesélne nekünk egy emlékezetes pillanatról, vagy eseményről, ami a diákéveiben történt?

G.: Hát, nagyon sok van… Mert azért a fiúk mindig is huncutok voltak és ezért egy fiúiskolának egészen más a légköre, mint manapság egy ilyen vegyes iskolának. Úgyhogy sokkal, hogy is mondjam, fiúsabb rendetlenségeket követtünk el, mint amilyen mostanság előfordul, legalábbis bízom benne, hogy hasonlók nem fordulnak elő… Csináltunk egyszer olyat, ha jól emlékszem április elsején, hogy felmásztunk a padlásra. Nagyon kerestek bennünket, hogy hol van az osztály, és ezt nem igazán vették jó néven, de aztán persze nagy nehezen megtaláltak. Akkor még ez a rész, ami most be van építve, még nem volt beépítve, hanem az egész padlástér volt, sőt, a csillagvizsgálóba is onnan lehetett fölmenni. Ott hátul van egy kis rész, ahol a háború előtt egy teleszkóp volt, aztán a Cseh tanár úr a háború után pótolni szerette volna, de olyan igazi csillagvizsgálót már nem tudtunk felállítani. De hát a Ligetet egyértelműen nagyon jól kihasználtuk, nagyon sokat fociztam, az az igazság. Szabadidőm nem igazán volt, mert ahhoz, hogy én Gyömrőről bejárjak Pestre, plusz még sportoljak is, ahhoz ez kellett. Aztán amikor már nem focizhattam, akkor a gyömrői úttörőházban tevékenykedtem ifi vezetőként és az ottani történelem tanárom, aki még annak idején Gyömrőn tanított, ő mondta, hogy ,,Te Gábor… Legyél te pedagógus… Neked olyan jó érzéked van a gyerekekhez.”. Mondom, ,,Én műszaki vonalra szeretnék menni.”, erre azt mondja, hogy ,,Van ott is lehetőség!”, és hát így lettem ilyen gyakorlati foglalkozást tanító technika tanár.

 

J.:  Sokszor említette már a forradalmat, meg a háborút… Ezek milyen hatással voltak az iskolai évekre?

G.: Hát, hogy is mondjam… A háború alatt itt az iskolában kórház volt, az udvarban pedig temető. Tehát amikor az iskola udvarán bárhol ásunk, sajnos mindenütt csontokat találunk. Hiszen azokat, akik ebben az épületben meghaltak, egyértelmű volt, hogy valahol el kell temetni, és amikor az új tornaterem alapozását csináltak, akkor nagyon sok csontot találtak. Ők a háború alatt haltak meg… Hogy most katonák voltak-e, vagy civilek, akik ebbe a hadikórházba kerültek, azt nem tudjuk. A családunkról annyit, hogy édesapám kiment a frontra és kilenc évig fogságban volt. Tehát minket, gyerekeket édesanyám tartott el és hát ezek, hogy úgy mondjam, szerény napok voltak. Előfordult olyan, hogy azt mondta édesanyám, hogy ,,Elment a kenyérke aludni… feküdjetek le ti is!”, tehát nem volt mit ennünk… Mert ugye gyerekeket nevelni egyedül nagyon nehéz. De aztán hál’ Istennek édesapa megjött a Wembley napján (1953. november 25.) a fogságból, ’53-ban és innentől már ketten kerestek ránk, meg már a bátyám is, aki kilenc évvel idősebb volt nálam, tehát jóval könnyebben éltük az életünket így, onnantól már nem volt hiány otthon. A forradalomról meg annyit, hogy az a korosztály voltam, amelyik a forradalomhoz még kicsi volt, mert ugye tizennégy évesek voltunk, a hülyeséghez viszont pont elég. Tehát, elméletileg az osztályban a harcokból senki nem vett részt, mert egy tizennégy éves gyereknek nem sok keresnivalója volt ott. Viszont utána annyi hülyeség volt, hogy az osztályból tíz vagy tizenkét gyereket elbocsátottak, mindenféle ilyen gyerekes marhaságért, ha az ember utólag belegondol. Szerveztek olyat, hogy március valamelyik napján az egész iskola egyszerre vigyázzállásba állt valamikor tíz órakor, szóval ilyesmi. Vagy eldugtak egy pisztolyt valamelyik katedra alatt, mert annak idején ilyen kb. 20 cm-es dobogók voltak minden teremben és hát az alá bedugták… Na, most ez fegyverrejtegetés volt és ezért adtak 10-12 évet akkor… Ezért mondom, hogy izgalmas dolgok voltak. Engem nem vittek be személy szerint, mert amint lehetett, mentem focizni, ebben az időben nekem a foci volt mindenem. Tehát amikor szabadidőm volt, hál’ Istennek én eltűntem az iskolából, rohantam el. Volt is ilyen, hogy az orosztanár megkérdezte: ,,Gáborkám! Le akarsz érettségizni?” ,,Igen, tanár úr, persze.”. ,,Akkor tanulj! Nagyon tanulj!”. Aztán hétfőn megkérdezte, hogy ,,Na, mi volt az eredmény?”, mindig mondtam, hogy rúgtunk egy gólt, két gólt, kikaptunk, valami… ,,És tanultál?” ,,Tanultam.” ,,Jól van, akkor kapsz egy kettest!”. Szóval nem voltam túlságosan jó tanuló, és ha megnézitek az iskola évkönyvét, akkor látjátok, hogy mérsékelten voltam én jó tanuló, még kettesem is volt. De matekot, fizikát nagyon szerettem és emellett még nagyon sok kedves emlékem is fűződik Papp tanár úrhoz, aki annak idején ezt a mozaikot csinálta itt az aulával szemben. Később, amikor felvételiztem, akkor az ő tudásukra nagyon sokat építettem. És akkor most fordítok egyet a dolgon… Leérettségiztem, és az érettségi bizonyítványom viszont kutya fülét se ért, tehát nem vártak tárt karokkal az egyetemek, hogy ,,Gyere Gábor a ketteseddel!”, úgyhogy bizony nem vettek fel sehova se. De mivel én nem is akartam menni, azt hittem, majd a fociból nagyon jól megleszek… Indult egy motorszerelő osztály és én odamentem motorszerelő tanulónak. Másfél év múlva végeztem, merthogy három féléves volt a képzés, és elmentem a vasúthoz motorszerelőnek - nekem az a játékvezetéshez nagyon jó volt, mert ingyen utaztam az egész országban -, és ott dolgoztam februártól egészen a következő év szeptemberéig. Szeptemberben pedig az a tanár bácsi, aki engem Gyömrőn tanított, azt mondta, hogy menjek tanítani. ,,De hát…”, mondom, ,,nekem csak egy szakmunkás bizonyítványom van.”. Azt mondta, hogy ,,Nem baj, egy szakmunkás bizonyítvánnyal már te többet tudsz, mint azok, akiknek nincs szakmunkás bizonyítványuk, jelentkezz a tanárképző főiskolára.”, de aztán képesítés nélkül elhelyeztek Monoron tanítani. Tehát én lényegében úgy tanítottam gyakorlati foglalkozást, hogy nem volt tanári képzettségem, csak ez a szakmám, de csak ilyen kisebb dolgokat csináltunk, mint az általános iskolában, papír csíkokat ragasztottunk, reszeltünk, kishajót építettünk, szóval ilyesmiket egy általános iskolában. Na, aztán a következő évben behívtak katonának, szóval onnantól kezdve nem egészen egy évig katona voltam. Először Cegléden kezdtem, de aztán áthelyeztek Marcaliba, mert kevés érettségizettet hívtak be oda. Egy tüzérezredbe kerültem, ahol vannak ilyenek, hogy kidolgozók. Ez azt jelenti, hogy amikor van egy rövid szett, ágyúval persze, ott nem látják a célpontot, mert az ágyú és a cél közt ott van egy hegy, tehát át kell lőni. Ehhez az kell, hogy háromszögelés alapján bemérjék. Egy megfigyelőponton vannak megfigyelők, akik bemérik, hogy hol van az ellenség és ugye azt el kell találni, ezt pedig nekünk, kidolgozóknak kellett kiszámolni, hogy hogyan lehet eltalálni. Ilyen nagyjából 15 cm átmérőjű lövegekkel kellett számolni és 4,5-5 méter hosszú csöve volt ezeknek az ágyúknak, tehát elég nagy hatósugarúak voltak. Tény az, hogy oda behívtak katonának, kidolgozónak, majd utána a parancsnok írnoka lettem. Májusban egy paranccsal fölhívtak minket Budapestre, itt volt egy továbbképzés a honvédelmi nevelésről és az országban behívott kétszáz-egynéhány tanárt leszerelték. Volt egy nagyon kedves barátom, akivel együtt voltam katona Marcaliban, egy kis tanyáról vonult be és abban az évben nem is volt oktatás abban az évben a tanyán, mert ő volt ott az egyetlen tanár és volt 12-13 gyerek. Azt mondták, majd a tanító bácsi megoldja – hát a tanító bácsi velem egyidős volt, huszonegy-két éves. A lényeg, hogy fölhívtak Pestre, kaptam egy egyhetes továbbképzést, majd leszereltek, tehát már májusban megint tanár voltam, de még vidéken. Közben felvettek a szegedi tanárképző főiskolára, ahol 3 év alatt elvégeztem a matematika-fizika-technika szakot és áthelyeztek Monorról Gyömrőre, ezért Gyömrőn, az általános iskolában tanítottam 5 évet. Majd az 5 év után Gyömrőről is áthelyeztek Ecserre, mert az ecseri tanár bácsit behívták katonának. Aztán bejöttem ide az iskolába is és Károlyi Feri bácsi, aki ugye az osztályfőnököm volt, kérdezi, hogy ,,Te vonatozol? Nem otthon tanítasz?”, hát mondom ,,Nem, így alakult, hogy engem helyeztek oda…”, erre azt mondja, hogy ,,Gyere ide tanítani!”. Mondtam, hogy ,,Feri bácsi, de nekem nincs egyetemi végzettségem.”, ,,Nem kell, mert itt van egy műhely és a műhelyben olyan emberek tanítanak, akinek nincs még csak tanári végzettségük sem, gyere ide, majd elvégzed az egyetemet itt az iskolában.”. Úgy is volt, beadtam a jelentkezési lapomat és aztán elmentem úttörőtáborba az ecseri gyerekekkel Zamárdiba. Majd egyszer csak jött a levél édesanyámtól, hogy nagyon sok szeretettel üdvözöl, mint az István Gimnázium új tanárát, mert ugye haza küldték a kinevezésem, én pedig táboroztattam. Rettentő boldog voltam, képzelhetitek, mind olyan tanár volt itt, aki engem tanított.

 

J.: - Mennyi idős volt ekkor?

G.: Akkor már 25 éves voltam, komoly öregember! Akkor kaptam az első osztályomat, úgyhogy lényegében én csak 10 évvel voltam idősebb az osztálynál. Abszolút véletlen volt, hogy ide kerültem, mert ha én akkor nem jövök be az iskolába, akkor Ecseren, vagy Gyömrőn, vagy valahol ott a járásban tanítottam volna. Akkoriban nem úgy volt, hogy egy-egy iskola alkalmazta a tanárokat, hanem a kerületi tanács művelődési osztálya vette fel őket és az igazgatóknak kiosztották, hogy melyik tanárokat kapják meg. De hogy ha kellett az igazgatónak valamelyik tanár egy másik iskolából és jóban volt a művelődési osztállyal, akkor az a tanár átmehetett hozzá, mint ahogy annak idején a Hódsági tanár úr a Jókaiból, vagy a Vargay tanárnő, aki szintén onnan jött, vagy a Szili tanárnő… Ők már mind nyugdíjas tanárok, már nincsenek olyanok, akiket ti ismertek. Na, elment a Konorót igazgató egyszerűen megnézni egy-egy órájukat és utána azt mondta az ottani igazgatónak, hogy ,,Ne haragudj, komám, de nekem ez kell… Elviszem!”, és elvitte. Szóval annak idején így áthelyezték a tanárt egyik iskolából a másikba, főleg azokat, akiknek egyetemi végzettsége volt. Nos, az én egyetemi végzettségem pedig úgy került elő, hogy egészen addig, amíg a műhely volt, nem volt különösebb gond, mert itt a Cseh tanár úr egy idő után csak fizikát kezdett el tanítani, a műhelyfőnökséget pedig átadta nekem és onnantól kezdve az iskolai tanműhelynek én voltam a vezetője. Na, most egy idő után megszűnt a technika, mint ilyen tantárgy, egy idő után a gépeket hagytuk el, tehát nem volt már olyan oktatás, amihez gépek kellettek – mert ugye esztergálni meg hegeszteni tanultak itt a gyerekek, tehát egy kicsit a szakmába belekóstolhattak, még a lányok is! –, majd egyszerűen megszűnt a tantárgy ’83-ban. Aztán Szakáll igazgatónő szólt nekem, hogy ,,Gábor! Valamit kezdened kellene, mert nincs meg az egyetemi végzettséged, és így vissza kell menned az általános iskolába tanítani.”. Kérdeztem, hogy ,,Milyen tanár kéne? Mert akkor a matematikát vagy a fizikát elvégzem az egyetemen.”, erre azt mondta, hogy igazából számítástechnika kéne, mert ugye az lesz helyette, úgyhogy elmentem, hogy megszerezzem. Szóval annak idején, amikor vizsgáztam, mindig lehúzta a szemüvegét az orrára a fiatal oktató és azt mondja: ,,Te komám… Te mit keresel itt?”, mert ugye már negyven-egynéhány éves voltam. Hát, mondom, ,,Sokat nem, de meg kell szereznem a diplomát.”, így aztán az ELTE-n elvégeztem az informatikát és így lettem informatikus a pályám végére…

 

B.: Kik voltak a barátai a tanári karból?

G.: - Hogy is mondjam… Akkoriban más volt az iskola rendje, mint manapság. Rendszeresen tartottunk névnapokat, születésnapokat, volt olyan tanár kolléga, aki nagyon jól tudott hegedülni, és Pálffy tanár úr, amikor behozta a száraz fát, akkor egy kis nóta is akadt a beszélgetések végén, szóval volt, volt barátság. Sőt, azokkal a tanárokkal is, akik engem még tanítottak, nagyon nagy tisztelettel, de volt. Azt, hogy én kolléga lettem, nagyon jól fogadták és én nagyon jól éreztem magam a bőrömben. Tehát ha belegondoltok és ’56-tól egészen néhány évvel ezelőttiig itt voltam… Tavaly ballagott el az utolsó osztály, Pusztai tanárnőé, akiket még tanítottam, úgyhogy lényegében olyan jó hatvan-egynéhány évig az iskolához kötődtem. Na, most ez a kötődés, ez magától értetődő, hogy a kollégák között is volt, például Hódsági tanár úr az öcsém osztálytársa volt, tehát őt ilyen oldalról is ismertem. De nyugodtan nyolc-tíz olyan kollégát fel tudnék sorolni, akiknek sajnos a képei itt a falon vannak, ők már elmentek – velük nagyon jó barátságban voltam. Ráadásul én attól a pillanattól fogva, hogy tanítani kezdtem, nyáron is találkoztam a diákokkal. Tehát nem volt olyan nyár, hogy ne mentem volna táborba. Ezekben a táborokban, ha az idősebb Istvánosokról beszélünk, mindig valamifajta munkát végeztünk reggel hattól délig, aztán délután az szabad volt, és csináltuk a programokat, amiket most a nyaraló táborosok élveznek egész nap. Úgy képzeljétek el, hogy reggel 5 órakor ébresztő volt, utána reggeli, autóbuszra ülés, munkahelyre kimenet, és ott gyümölcsöt szedtek, kapáltak, szőlőt hajtottak (mert hiába a szőlők szép sorjában vannak ültetve, azok itt-ott oldalt kibújnak). A lányoknak az volt a feladata, hogy ezeket az indákat szépen visszadugdossák a drótok közé, a fiúknak meg az, hogy az ezek alatt lévő gyomokat kikapálják. Szóval ilyen jellegű építőtáborokban azt mondhatom, hogy szinte minden évben részt vettem, vagy négy hétig, de volt olyan, hogy egész nyáron is. A lányaim is lényegében ezekben az építőtáborokban nőttek fel. Amikor aztán ezek az építőtáborok kezdtek lecsengeni, tehát a mezőgazdaság átszervezése olyan volt, hogy már nem volt ránk szükség, mert lett elég munkaerő, meg gépesítettek bizonyos dolgokat, akkor az iskola elkezdte a saját táborát szervezni és majd erről is egy külön blokkban nagyon sokat lehet beszélni. Csak nem megint készültetek egy képpel? Te jó isten…

J.:  A táborhoz kapcsolódóan talán ezek…

G.: Ez a kettő itt Helvécia. Oh, ez pedig egy tanári kirándulás… Istenem, de klassz. Na, először Helvéciáról akkor röviden. Itt kilenc évig voltunk, mint látjátok, ez egy kétemeletes épület, az egyik szinten a lányok, a másikon a fiúk voltak. Gödönyi tanárnő és Róna Artúrné tanárnő volt akkor velünk. Gödönyi Éva néni, a képét ott láthatjátok a falon (a Konorótban), először testnevelő tanárnőként dolgozott, majd igazgatóhelyettes lett. Éva nénivel voltunk hat, vagy talán hét éven keresztül táborban, és Fórizs igazgató volt az, aki szorgalmazta, hogy a nyári táborba minél több diákunk menjen, úgyhogy volt olyan tábor, amikor csak az istvánosok voltak ott, szóval egy teljes turnus, olyan 200 gyerek istvános volt. Ennek a nagy előnye az, hogy ingyen nyaralhattak, tehát lényegében nem kellett fizetni érte semmit, sőt, őrült nagy pénzeket osztottunk, gondolhatjátok, a Kiváló Brigád kapott 100 forintot! A második helyezett 90-et és így lefele, 80, 70… és 10 forintot kapott a tízedik. De hát volt 20 brigád, mert ezek ilyen tízfősek voltak. Meg éppen valamelyik legutóbbi találkozón szólt az egyik gyerek, hogy ,,Emlékszik-e tanár úr, milyen jutalmat kaptunk akkor, a legjobb brigád?”. ,,Hát hogy a csudába ne?”, bemehettek Kecskemétre busszal a strandra! Volt ott egy uszoda és oda mehettek be busszal a gyerekek, ez volt a jutalom. Az első héten legjobban dolgozó brigádnak, természetesen, mert nem egy hétre fizettük a jutalmat, hanem két hét után kapott 100 forintot minden diák. Nem egy nagy pénz volt, de azért ők nyerték meg a brigádversenyt, késhegyre menő viták voltak, hogy melyik a nehezebb munka, a kapálás, vagy a meggyszedés. Mert azért meggyből is le kellett szedni 30 kilót és 30 kiló meggyet egyesével lecsipkedni nem kis munka. A hajtásbefűzésnél is nem az volt, hogy végigmentél egy 150, vagy 200 méteres soron, hanem 4 kilométert kellett befűzni, szóval ezek komoly munkák voltak. És ebben pont az volt a nagyon klassz, hogy egymást tudtuk lelkesíteni úgy, hogy nem panaszkodtunk egyfolytában, hogy jajj, már megint dolgozni kell… Persze, nem azt mondom, hogy meghaltak a gyönyörtől, hogy dolgozhatnak, de meg tudtuk egymást győzni arról, hogy mi azért vagyunk ott, hogy dolgozzunk. A gazdaság azért van, hogy fizesse a mi kajánkat, meg vigyen be minket busszal Kecskemétre, amikor uszodába megyünk. Én úgy érzem, hogy ezek nagyon jó kis dolgok voltak. Természetes, hogy mint mindennek, ennek is volt árnyoldala, hiszen pár év múlva, a ’90-es évek elején megjelent egy Sípoló macskakő című film, amiben az építőtáborokat kigúnyolták. Ez volt a divat a rendszerváltásnál ugye, ami előtte volt, az minden rossz volt. De én ezzel nem értek egyet. Képzeljétek el magát Kecskemétet, alatta van ez a Helvécia délre, olyan 6 kilométerre. Azért Helvécia, mert egy svájci vállalkozó annak idején azért vette meg ezeket a sivár homokos területeket, hogy beültesse gyümölcsfával és ebből a pénzből épült a kecskeméti Katona József színház. Na, ezen a területen először gyümölcsöst telepített ez a jó ember, majd pedig miután a fák egy pár év múlva elpusztultak, az állam beültette szőlőkkel. A homoki szőlők ekkor voltak Magyarországon azt mondhatnám, hogy menők, hiszen vasúti kocsi mennyiségű borokat szállítottak külföldre, nagyon sok Kelet-európai országba innen, Helvéciából. Úgyhogy nagyjából ennyit szerettem volna mondani az első két képről, talán még annyit, hogy ezután mi Helvéciáról átmentünk Martonvásárra. Az egy nehezebb munka volt, ott címereztünk a gyerekekkel. Gondoljatok bele, a kukorica, ha nem is nő nagyra, de már itt van fejmagasságban a virága és ezt kell kitépni, fölfele húzni, tehát egész nap a gyerekek fej fölé emelt karokkal tépkedték a címert kifele. Igaz, hogy ott volt a strand, a martonvásári tábor területén, az egy nagy buli volt, mert ott volt, hogy 350-400 diák volt, Teleki-István együtt. Olyan focimeccsek voltak ott, hogy ütöttük az asztalt, hogy ,,István! István!”, a másik fél meg ,,Teleki! Teleki!”. Nagy buli volt, nagyon jó kis táborok voltak, legalábbis úgy emlékeznek vissza azok, akikkel találkoztam, hogy ők jól érezték magukat. Bevallom őszintén, én is jól éreztem magamat. Nagyon sok tanár kolléga volt, aki kísérte a gyerekeket, többek közt Vargay Ibi néni, mert amíg Helvécián voltunk, csak ketten voltunk tanárok és a diák kísérők egyetemisták, öregdiákok voltak az Istvánból, addig Martonvásáron már tanárok voltak a csoportvezetők. A csoportba általában 3-4 brigád tartozott, 10-12 fősek, és azoknak a munkaterületen való forgatása volt a feladatuk, tehát amikor befejezte a sornak a kapálását, hova állítsa, hogy jöjjön visszafele. Egy területen volt egy lajtos kocsi, egy nagy hordó, két keréken, és oda jártunk vízért kannával, úgyhogy ekörül voltak a munkacsapatok mindig elhelyezve, úgy, hogy utána föl lehessen mérni, ki mit csinált, mennyit dolgoztak és annak megfelelően értékeltük a munkájukat.

B.: A másik képről is tudna nekünk mesélni?

G.: Erről a tanári kirándulásról? Hát, azt be kell neked valljam, nem tudom, hova mentünk, de mindjárt megnézem, mi van ide írva… Zsámbék.

B.: Általában sok tanári kirándulás volt?

G.: Mindenkinek, aki valamilyen csapatot akar szervezni, és ezt nektek is ajánlom, ha főnökök lesztek, merthogy remélhetőleg előbb-utóbb azok lesztek, az az érdeke, hogy a társaságot összekovácsolja. Az összekovácsolásnak az egyik nagyon fontos része az is, hogy együtt mozogjanak, legyenek közös emlékeik. Ugye? Hát, hiszen az osztály mikor kovácsolódik össze? Nem a matematika, meg fizika órán… Hanem a kirándulásokon, bulikon, osztály-összejöveteleken, táborban, például. Hiába mondják azt, hogy ,,Minek menjek a táborba? Jártam én már ott…” vagy ,,Voltam másutt.”, más az, más környezetbe kerülnek az emberek, jobban megnyílnak egymás felé beszélgetés formájában is, meg minden. Nos egy ilyen kirándulás azt is eredményezte, hogy leültem egy kolléga mellé, akivel lehet egész évben nem beszélgettem tíz mondatnál többet. Miért is? Mert kijöttem az óráról, hónom alatt a naplóval, beteszem a naplót a helyére, leülök, eszek három falatot, megiszok egy kávét, már megint szól a csengő, igaz? Mert ha meglepő is, a tanárok között is úgy van, hogy akivel a tanáriban egymás mellett ülök, azzal egyértelműen többet beszélgetek. Így például a testnevelőkkel ritkábban találkoztam, vagy a fizikába ritkábban mentem; habár a fizikába jártam is párszor, mert a műhelybe nagyon sok olyan dolgot csináltunk, amit ti a fizikába ma is használtok. Például azokat az optikai padokat is mi csináltuk, amik a fizikába vannak; úgy néznek ki mintha gyáriak lennének, pedig azokat mi állítottuk elő itt. Vagy a kémiában a Bunsen-égőket is a diákok itt reszelték az iskolában, fúrták a lyukakat és esztergálták a csavarokat. Tehát azért voltak itt is egymással kapcsolataink, de sosem olyanok, mint egy kiránduláson. Másodsoron a kirándulásnak van egy kulturális szerepe is. Olyan dolgokról mesél a földrajzos a kollégáinak útközben, amiről esetleg nem tudunk. Viszont fordítva is igaz, hogyha egy kiránduláson mentünk valahová, és nekem volt egy ismeretem valamiről, akkor előre mentem, fogtam a mikrofont és elmondtam, hogy kollégák, nekem is van ehhez hozzáfűzni valóm. Azért a tanári kirándulások nem voltak teljesen olyanok, mint a diákoknál, hogy éjjel bulizunk, nappal meg húzzuk a lóbőrt, aztán tőlünk mehet az országút, ahogy akar. Szóval az volna az igazi, ha az osztálykirándulásokat így használnátok ki, hogy (én megpróbáltam meggyőzni az osztályomat, amennyire sikerült) én is igyekeztem az utat úgy beosztani, hogy például Gyöngyösig felkészül ez, a következő városig a következő gyerek, és akkor az előre jön, és elmondja azt a 10-15 mondatot, amivel felkészült. Ha már én felkészültem diákként, akkor én is elvárhatom a másiktól, hogy rám odafigyeljen. Ráadásul, csináltam totót! Tehát amit mondott az adott fiú vagy lány, annak a kérdését beleírtam a totóba. Például elhangzott, hogy Gyöngyösön az az épület 73 méter magas. Akkor beleírtam, hogy hány méter magas az az épület Gyöngyösön? És aki ezt a totót nálam jól kitöltötte, az tőlem kapott egy ötöst. Nem mintha olyan sokat ért volna, de azért egy ötös csak egy ötös. Szóval, ha ügyesen szerveztek egy ilyen kimozdulást, márpedig ez rajtatok múlik, mint főnökökön, akkor annak van ilyen értelme is, hogy az országot megismerjük. Annak idején úgy volt, hogy négy részre osztottuk az országot: Észak-Dunántúl, Dél-Dunántúl, Észak-Alföld, Dél-Alföld. Minden évben igyekeztünk a kollégákat meggyőzni arról, hogy a gyerekeket abba az irányba vigyék. Az egy más dolog, hogy nem minden évben sikerült, meg az osztályfőnök hajlamos volt arra, hogy ráhagyja a gyerekekre, hogy ,,Jó, hát akkor menjünk el egy kempingbe…”. Annak sok értelme csak akkor van, ha annak a kempingnek a délutáni-esti programját megszervezik, mert az is ugyanolyan csapatépítés és lényegében egy osztálykirándulás az csapatépítés. Nem azt mondom, hogy kocsmázás, nem az… Bár annak idején mi is ide jártunk szembe, a Paprikába egy sörre.

J.: A tanári pályafutása alatt esetleg volt-e olyan osztály vagy diák, amire szívesen emlékezik vagy emlékezetes volt számára?

G.: A saját osztálya az embernek persze válik a legemlékezetesebbé. Diákok is vannak… Az első osztályom és köztem 10 év korkülönbség volt. Magától értetődik, hogy nem biztos, hogy én voltam a legszigorúbb tanáruk, de talán ez nem is baj. Persze az ember ilyenkor igyekszik tanárt játszani, mert ugye ez egy nagy játék amit - valljuk meg – mi itt az iskolában művelünk. Egyértelmű, hogy nem biztos, hogy mindent jól csináltam. Mert az embernél kb. a második-harmadik osztálynál alakul ki, hogy mi az, amit elvárhatok, és mi az, ami már maximalizmus. Maximalizmus volt az tőlem például, hogy összeszedtem a kapuban a diákok házi feladatait; megkérdeztem az első osztályomba bejövő diáktól, hogy miből kellett mára házi feladatot írni, ő azt mondta pl. hogy oroszból, kémiából és matekból. És így mindenkitől, aki bejött utána, kértem az orosz – kémia - matekot. És fölvittem a kollégáknak, hogy itt vannak a házi feladatok! Persze aztán mondták, hogy Gábor, na de ebben nincs benne… Én meg mondtam, hogy hát akkor írja be az egyest! Ezt egy első osztállyal megtettem, ma már meggondolnám, hogy megcsinálnám-e, mert ha egyszer a kolléga elnézi, akkor én sem teszem meg, de hát én akkoriban túl lelkes voltam. Szóval lehet, hogy ezért ma már utálnának a diákok – nem lennék biztos népszerű. Arról nem beszélve, hogy minden osztályban (és ezt szeretném hangsúlyozni) minden diák külön érték. Akkor is, ha diplomás, akkor is, ha gépkocsivezető. Ha ő azt, amit csinál szeretettel, szaktudással, odaadással végzi. Ezt azért szeretném hangsúlyozni, mert az ember mindig hajlamos arra, hogy mondja a híres embereket az osztályban, ez milyen híres volt, az milyen híres volt, pl. Halmai Gábor, jogász az osztályomba járt, vagy Turánszky Zoltán, fogorvos, vagy Magyarország washingtoni nagykövete, Simonyi András. Szóval ezek az én első osztályomba jártak, de ettől még a Földessy Endrét legalább annyira becsülöm, aki taxisofőr volt. Egyszer beültem az autójába, és megkérdezte tőlem, hogy „Tanár úr, megismer-e engem?” Én mondtam, hogy persze, Endre, hisz az osztályomba jártál. Erre ő azt mondta: „Tanár úr, én úgy szeretem ezt csinálni! Ez egy olyan jó dolog.” És elmesélte, hogy milyen élmény az, hogy ő taxis. Hogy hány fajta emberrel beszél, hogy milyen ismeretekre tesz szert az alatt a 20-25 perc alatt, míg beviszi az embert Ferihegyről a városba. Főleg akkor, amikor egy céghez meghívják, és 4-5 napig velük van, színészekkel járt, és mesélte, hogy milyen jó volt. Szóval, ha az ember megtalálja az életben azt, amit szeret… Én nyugodtan merem állítani, hogy én nagyon szerettem azt, amit csinálok. Ha én holnap újra kezdhetném, azt mondanám, hogy eszetekbe ne jusson, hogy én máshová menjek. Mert tudjátok mi akartam én lenni? Mozdonyvezető! Igen, mert a vasúthoz kerültem szerelőnek, és ott egyértelmű volt, hogy nekem a kijutás az. Oda kerültem februárban, és már szeptemberre a szakma ifjú kiváló mestere lettem, és a főnököm javasolta, hogy a következő évben legyek dízel-mozdonyvezető. De aztán az élet máshogy alakult. Ez volt az első osztályom. Aztán évekig nem volt osztályom, mert azzal, hogy műhelyfőnök voltam, rengeteg egyéb más feladatom volt, és én kértem, hogyha lehetne, akkor ne. Ráadásul volt egy olyan megoldás, hogy a technika tantárgyat úgy osztották el, hogy egyszerre tanítottunk ketten lent a műhelyben. Megfelezték az osztályt, az osztály egyik felét egy tanárnő tanította, a másik felét én tanítottam, szóval megint nem lehettem osztályfőnök. Mikor osztályfőnök lettem, akkor az akkori osztályfőnök elment szülni, és annak az osztályát vettem át harmadik gimnáziumi osztályban, szóval érettségijük évében voltam velük. Ez a két osztályom volt. Ez az osztályom építette azonban Tiszapüspökit. Tehát őket pedig innen ismerem. Gödönyi Éva néni volt velem lent Tiszapüspökiben a lányokkal főzni, a fiúkkal pedig betonoztunk. Két műszak volt: az egyik reggel hattól délig, a másik egy órától azt hiszem fél nyolcig, és a kettő között volt az ebédszünet. A lányok így (5-6-an) Éva nénivel főztek a tábor mellett úgy 800 méterre, a buszfordulótól kicsit feljebb egy üdülőközpontban. Érdekesség: két dolog. Az egyik diák a 40 éves érettségi találkozón hozott négy darab ellenőrzőt. Azt mondja, „Tanár úr, mind a négyben tetszett írni egy-egy intőt. Itt van mind a négy ellenőrzőben. Egy jogtalan volt, de hogy melyik, már nem emlékszem rá.” Ebben annyi szeretet van a diák részéről… Elismeri, hogy rossz volt kicsit, de azt is elismeri, hogy jogos volt. Mert minekünk az a feladatunk, hogy titeket neveljünk. Tehát ha valami nem stimmel, akkor azt valahogy meg kell torolni. De nem esszük meg az embert, de valamivel figyelmeztetni kell, mert ha nincs fegyelem, akkor semmi nincs. És ez a felnőttekre is vonatkozik – csak a felnőttek igyekszenek: legfeljebb nem kap fizetést, nem léptetik elő, stb. A diák meg legfeljebb kap egy intőt, nem igaz? Így működik ez. A másik kedvenc sztorim az volt, hogy valakit egyszer elkaptam a folyosón, aki rendetlenkedett. Én elég sűrűn folyosóügyeleteztem. Úgy voltam vele, hogy az egy ugyanolyan feladat, mint az órai feladat, azt ugyanúgy meg kell tenni. Ma már ritkán fordul elő, hogy a tanárok a folyosókon ügyelnek, és járkálnak föl-le, annak idején ezt az igazgató úr nagyon szigorúan vette. Szóval egyszer folyosóügyeletes voltam, az egyik gyerek éppen rendetlenkedett. Kértem tőle, hogy adja oda az ellenőrzőjét, kap egy szaktanári figyelmeztetőt. Nyúlok a zsebembe, hát nincsen tollam. Ad egy tollat, beírom a figyelmeztetőt, tollat zsebre rakom, majd odaadom neki az ellenőrzőjét. Erre ő megszólal: „Tanár úr, az intő jogos, de a tollamat kérném vissza.” Ezek mind olyan apróságok, amikre azt mondanám, hogy kedves emlékek, habár bevallom őszintén, nem tudom ki volt. Olyan dolgok, amire az ember azt mondja, hogy ezért érdemes volt dolgozni, ezért érdemes volt a pályára kerülni. Az egy másik dolog, hogy a hétköznapi dolgok nektek ugyanolyanok a padból, mint nekünk a katedráról. Én úgy gondolom, hogy a pedagóguspálya szépségei akkor tükröznek vissza, mikor már eltelik pár év, mikor már megokosodnak a diákok. Mert mi azért dolgozunk, hogy mire ti felnőttek lesztek, azt mondhassátok, hogy érdemes volt ide járni. Érdemes volt azt az iskolát megtalálni, ahol értéket kaptok. Ez az érték lehet egy kémiaórán a vegyi anyagok egymásra hatása, lehet egy kiránduláson egy növény-meghatározás, vagy egy várnak a bemutatása, vagy az iskolában egy munka, amit együtt végeztünk, például, amikor itt a folyosón raktuk össze a diákokkal a raklapokat, és fűrészeltünk.

B.: Esetleg mesélne-e nekünk arról a bizonyos legendás Trabantról?

G.: Annak idején a tábor úgy működött, (persze akkoriban még nem volt akkora létszámú, mint a mai) hogy én a táborba lementem, most nem tudom, hogy a legenda az építőtáboros Trabantról vagy az iskolai táborosról szól, azt nem tudom, mert nekem három Trabantom volt. Persze egyik sem új volt, mindegyik használt volt, amit megvettem aztán megreparáltam kicsit, jártam vele 5-6 évig, aztán vettem egy másik használtat, aztán azt is addig használtam, míg lehetett. Ha azt vesszük, amelyik Martonvásáron volt, Martonvásárra egyik évben levittem az autómat és azzal jártam a területeken. A területet úgy képzeljétek el, hogy 20-25 km hosszú volt, és kb. 5-6 km széles, és ezen dolgoztak a gyerekek. A gyerekeknek a munkahelyét én napközben ellenőriztem, mert hiába kolléga volt lent a gyerekekkel, a kollégát sem árt ellenőrizni. Egy alkalommal jött valaki a táborba, hogy a mi gyerekeink valószínűleg kiszedték az út szélét jelző műanyag oszlopokat, és bedobálták a susnyásba. Egy autós valaki szólt be. Mérges lettem nagyon, hogy hát nem létezik, hogy a mi gyerekeink ilyenek legyenek, de mint kiderült, ketten vagy hárman kiszöktek a martonvásári táborból a közeli kocsmába, kicsit ittak, és elhülyéskedték a dolgot, kiszedegették ezeket az oszlopokat. Megmondtam a gyerekeknek, hogy ezért haza kell menni, én ezt nem vállalom a gazdaság felé, ez ezzel jár, kész. Volt hát nagy búcsúzkodás a lányok részéről. Beültettem őket az autóba, elindultunk, megyünk a Trabanttal, egyszer csak leáll. Újra elindítom, megint megyünk vele, majd megint leáll. „A fene egye meg, mi lehet ez?” Rossz autóval így este már sehova nem mentünk, így visszafordultunk. Nagy öröm volt a táborban, hogy mégiscsak visszajöttek. Én megmondtam, hogy ne legyen túl nagy az öröm, mert másnap reggel úgyis el kell menniük a táborból, ma éjjel még itt alhatnak. Arra már nem emlékszem, hogy én vettem észre vagy valaki szólt, de végül is kiderült, hogy krumplit dugtak be a kipufogócsőbe! Mert ugye a kétütemű motornak az érdekessége az, hogy amikor beszívja az üzemanyagot, akkor mellette a szabad levegőre kidobja az elégett égésterméket. Most ha ledugózzák, akkor nem tudja kinyomni, tehát egy idő után leáll a motor, mert felgyülemlik benne a kipufogógáz. Most aztán az idővel valahogy elmegy belőle, így megint megy egy darabon. Ez volt az egyik – egy időben Trabanttal jártam be, és azt meg betették két fa közé, négy kukára. Egyszer szólt itt a Kis bácsi, akinek a felesége volt a portás, hogy ő látta, hogy egy piros melegítős fiú szervezi a dolgot, ő ugyan nem látta, hogy az én autómat tették föl, de látta, hogy elvitték a kapu elől. Így négy kukát felállítottak és a Trabantot meg rátették. Körbeállták, 600 kiló volt az egész. A táborban pedig beszerzőautóm volt, mert ugye évekig 25-30 gyerek volt, egy anyuka főzött, és én voltam a beszerző. Tehát amit most idén a lányom Éva csinál, az annak idején az én munkám volt, Hódsági tanár úr volt a táborvezető. Aztán Fórizs igazgató úr elvállalta a beszerzést, és én lettem a táborvezető.

J.: Milyen tanácsot tudna adni a diákoknak és a tanároknak?

G.: A diákoknak nagyon jó tanácsot tudnék adni. Használják ki ezt a lehetőséget, hogy egy ilyen iskolába járnak, ahol értéket kapnak. Mivel én tanítottam dolgozókat, akik vért izzadtak egy kis kettesért, hogy meglegyen az érettségi; el sem tudjátok képzelni. Szóval volt egy időszak, amikor az ’50-es években születettek javarésze, ilyen ’62-től ’75-’80-ig bezárólag elég szegény körülmények között éltek, és nagyon sokan elmentek dolgozni; és későn jöttek rá, hogy nincs érettségijük. Elmentek az évek, és hát a legtöbb munkahely érettségit kíván vezető beosztáshoz.  Jöttek a dolgozók az iskolába, és a szívem szakadt meg, amikor azt kellett mondjam, hogy meg kell buktatnom, mert nem tud annyit, hogy egy kis kettest összeszedjen. Szóval én a mai diákoknak azt tudom mondani, hogy használják ki ezt a lehetőséget, hogy tanulhatnak, minél többet szívjanak magukba, mint egy jó szivacs, minél több irányba érdeklődjenek, (tehát ne legyen az, hogy én matematika tagozaton csak a matematika iránt érdeklődöm, vagy csak a fizikához ragaszkodom) mert nem tudhatjuk, hogy az élet mit hoz még, és milyen igényei lehetnek a társadalom felé. Hiszen ha belegondoltok, az én életemben is mekkora irányváltás volt, hogy végül nem mozdonyvezető lettem. A tanár kollégáknak pedig azt ajánlom, hogy szeressék nagyon a gyerekeket, nagyon fontos. Bizonyos mértékben el kell fogadnunk azt, hogy változott a világ, de ne hagyják, hogy bárki is visszaéljen ezzel a szeretettel. Mert hiába szeretünk mi benneteket, ha visszaéltek vele, legalább akkora fájdalmat okoztok, mintha mi magunk rontottunk volna el valamit és nem vesszük észre a hibánkat. Én úgy gondolom, hogy ez egy olyan munkakör, ahol az ember kialakítása közös munka. Ha valaki nem akarja, hogy őt alakítsák, az nagyon rossz érzés annak is, aki alakítani akar. Ha valakinek rossz jegyet kellett adni, vagy ha egy dolgozatnak az átlaga 3-asnál rosszabb volt, akkor én is hibás vagyok. Mert nem tanítottam meg! Tehát valamiben elrontottam. Ez lehet, hogy maximalizmus tőlem, hogy 3-ast várok el, mert lehet, hogy 2,5-el is be kéne hogy érjem, de így nem szabad hogy beérjük, mert persze az okos gyerektől elvárható a jó jegy… Én az informatikánál is haragszom, ha valaki éjszakákba nyúlóan játszik, és utána másnap egész nap lecsukódik a szeme. Az életet úgy kell felépíteni, hogy mindenre legyen idő. Pillanatnyilag nagyon szorult helyzetben vagyok, de mégis találok magamnak 15-20 percet arra, hogy mozogjak, én hatvan éves koromban még a két kilométeremet lefutottam. Ha lehet, én még ma is 15-20 percet megyek, sétálok, habár már nem futok, bevallom őszintén, de nem is akarok. Használjátok ki az életet, mert egy jó alapot ad ez az iskola, hogy tudjátok azt, hogy mi az, ami érték. Hiszen rengeteg érték van ebben az épületben. Diák és tanár is.