Interjú Hódsági Béla tanár Úrral

2018. november 14.

Interjú Hódsági Béla tanár Úrral

Készítették: Bölkey Bodza, Czirják Janka és Hajas Fanni 11.b osztályos tanulók 2018. június 12-én.

Fotó: Simon Gábor

Fanni:Első kérdésünk az lenne, hogy hol született, és hova járt általános iskolába?

Hódsági Béla: Meg kell mondjam, rögtön kényes kérdésbe csaptatok bele. Dorogon születtem, 1943. szeptember 10-én. Apám neve Hódsági Béla, anyám neve Janáky Mária.  Ez azért furcsa történet, mert életemben háromszor voltam Dorogon, ahol születtem: egyszer, mikor megszülettem, egyszer nem tudom, miért, egyszer pedig amikor összeházasodtunk Izabellával/Ő a feleségem/: ui.elvesztettem az anyakönyvi kivonatomat, ami  szükséges volt a házasságkötéshez, és „haza” kellett menjek az dorogi önkormányzathoz kérni egyet.

A második kérdés még bonyolultabb. Édesapám – és ezt nem lehetett nagyon hosszú ideig mondani – a Magyar Királyi Honvédség tisztje volt a második világháború el végéig, és ez nem volt túlzottan jó ajánlólevél az ezután következő korszakban. Elég hányatott volt az édesapám sorsa. Ennek következtében hat éves koromig a nagyszüleim neveltek Hódmezővásárhelyen. Azután alakult csak úgy a szüleim élete, hogy magukhoz tudtak  venni. Meg kell említenem, hogy nem voltam én árva gyerek, nem éreztem sosem az elhagyatottságot; ennek ellenére a szüleim folyamatosan küzdöttek a talponmaradásért.  Az évek során volt pár buktató a családunk életében, ebbe beletartozik az, hogy két évig intézetben voltam – ez egyfajta nevelőintézet volt, mivel a szüleim napközben látástól vakulásig dolgoztak, nem tudtak rám kellő figyelmet fordítani. Tehát két évet nevelőintézetben töltöttem, egészen kisgyerekkoromban, ötödik - hatodik osztályos voltam.  Ugyanakkor úgy érzem, hogy ez a két év hatott egész későbbi pályámra, ugyanis  ötödikes koromban az óbudai Szél utcai Fiúnevelő intézetben éltem, és ott volt egy Grosz László nevű nevelőtanár, aki olyan módon bánt velünk, olyan szakmai érzékkel és empátiával, hogy bennem ez örök életre bennem maradt: ha tanár leszek, nekem ilyen típusú tanárnak kell lennem.

Nos, ezután a további években mondhatni megbékélt a világ, én Kispesten nőttem fel. Kispesten a Wekerle telepen – amit én egy csoda helynek tartok ma is – befejeztem be az általános iskolai tanulmányaimat. Mindenféle szülői hányattatás ellenére elmondhatom, hogy nagyon szép gyermekkorom volt. Csavarogtunk az utcán, golyóztunk, fejeltünk, futballoztunk, kijártunk a telep szélén lévő Katona rétre. Szóval csak jót tudok mondani az ’50-es évek gyerekszemmel megtapasztalt világáról, felnőtt fejjel persze más erről az időszakról a véleményem.

Aztán az István Gimnáziumban folytattam a középiskolai tanulmányaimat, és ott érettségiztem 1961-ben. Fölmerült bennem, hogy tényleg tanár szeretnék lenni. Édesapám rengeteget hordott bennünket túrázni, amit aztán igyekeztem „továbbadni” később a gyerekeimnek… E túrák során mondhatni belém égett a természet, ezen belül a földrajz, a biológia, a történelem szeretete. Így történt meg az, hogy odaálltam a szüleim elé, hogy  tanár szeretnék lenni, azon belül történelem és földrajz szakos.  Azt mondta nekem erre apám, hogy ide figyelj, egy tanári pálya – bizonytalanságát illetően – nem sokban különbözik egy katonatiszti pályától. Úgyhogy tanuljak ki egy szakmát, és ha van a kezemben egy szakma, amiből meg tudok élni, akkor menjek el egyetemre. 1961-től 1963-ig történt az, hogy ipari tanulóként munkálkodtam, és szereztem egy szakmát, mégpedig a szerszámkészítő szakmát, amiről tudni kell, hogy akkoriban nagyon elismert és profi szakma volt, inkább már az iparművészet felé hajlott. Így meglett a szakmunkás bizonyítványom, de mielőtt még letettem volna a vizsgát, közben készültem az egyetemre, és elmentem felvételizni. Összességében tehát rendelkeztem egy szakmunkásvizsgával, valamint egy történelem-földrajz szakos középiskolai diplomával. A szerszámkészítő szakmát egyébként azóta sem műveltem… A feleségemre tudnék itt hivatkozni, aki gépészmérnök, és nagyon jól tudja, milyen a szerszámkészítő szakma. Attól függetlenül, hogy sosem gyakoroltam a szakmámat, adott egy olyan munka-intelligenciát, amivel rengeteg mindenhez tudtam kezdeni az életben. Ha megnézitek a házunkat, kívül a ház terméskővel van burkolva, ezt mi ketten burkoltuk föl.

F.:Visszatérve az István Gimnáziumra, el tudná nekünk mesélni, pontosan hogyan került oda, mint diák? Miért választotta ezt?

H.B.: Az iskolákba való bejutás kicsit másképpen ment, mint manapság. Kellett egy kis szocialista összeköttetés vagy protekció… Édesanyám Zuglóban volt óvodai felügyelő, így a munkaköre miatt volt ismeretsége. Az viszont érdekesebb, hogyan kerültem vissza, mint tanár. Miután megszereztem a diplomámat, az Erzsébet királyné úti Általános Iskolában kezdtem tanítani. Közben behívtak katonának. A tanítás mellett eljártam minden nyáron dolgozni, kb. a ’90-es évek közepéig. Volt egy orosz szakos kollegánk, Nagy Tibor, aki egyszer nekem azt mondta, „Béla, te csak állami gittegylet - végrehajtó nem voltál.” Ezen azt kell érteni, hogy nagyon különböző helyeken dolgoztam, volt, hogy vegyszeres gyomirtóként permeteztem és útszéli füvet kaszáltam, volt hogy a sütőiparban kenyeret hordtam ki a boltokba.

1970-ben végzett egy osztályom az általános iskolában, ahonnan 3 - 4 gyerek ment az István Gimnáziumba. Mondtam akkor egy kislánynak, Török Zsuzsinak hívják, hogy adják át az üdvözletemet Konorót igazgató úrnak. Tudni kell, hogy Zsuzsi talpraesett, nagyszájú kislány volt, szó nélkül oda is ment a diribácsihoz, hogy a Hódsági Béla tanár úr üdvözletét küldi, valamint mondták, hogy én történelem-földrajz szakos tanár vagyok. Akkor a gimnáziumban volt egy földrajz tanár, Méhes Laci bácsi, aki elment a Külker Főiskolára tanítani, így a Konorót igazgató úr ott maradt év kezdetére földrajz tanár nélkül. Mivel Török Zsuzsitól megtudta, hogy én földrajzszakos tanár is vagyok, beüzent a művelődési osztályra, hogy kerítsék elő a Hódsági Bélát. De közben járt egy hónap szabadság a katonaság után, amiből két hetet már letöltöttem augusztusban, két hét pedig még a tanévre esett. Felhívtak, hogy azonnal menjek be az István Gimnáziumba; bementem, s közölték velem, hogy holnap reggeltől jönni kellene földrajzot tanítani. Hiába volt még két hét szabadságom, el kellett döntenem, hogy akarok-e az István Gimnáziumban tanítani, vagy a szabadságomat akarom tölteni. Természetesen mondtam, hogy hogyne mennék, hiszen nagy vágyam volt ugyanoda visszamenni tanítani, ahol régebben diák voltam. Szóval így kerültem az István Gimnáziumba.

A közelmúltban beszéltem valakivel, hogy egy idő után az ember kezd kikopni az iskolából. Egyre több új kolléga kerül be, egyre kevésbé ismeri már őket az ember… Volt egy balga mondatom, hogy olyan érzésem van ilyenkor, mintha újra kezdő tanár lennék új munkahelyen. Aztán belegondoltam, hogy hoppá, mikor idekerültem tanárként, a tantestület háromnegyed részét ismertem, a fele pedig még tanított is engem.  Szóval egyáltalán nem volt meg ez az új-munkahely érzésem.

Bodza: Milyen volt az első tanári éve az Istvánban? Volt különbség az istvános évei között diákként és tanárként?

H.B.: Úgy érzem, hogy a diákévek és a kezdő tanári pályám első évei között nem láthatok érdembeli különbséget. De ha már felvetődött ez a kérdés, engedd meg, hogy hagy ugorjak néhány évtizedet.  Volt kilenc osztályom… Pár évvel ezelőtt elkezdett bennem egy furcsa zavar kialakulni az 1974- ben és az 1978- ban végzett osztályommal kapcsolatban: valójában az osztályfőnökük voltam vagy az osztálytársuk? Ez a két osztály, pl. Ancsáé (Ancsa - Koczúr Anna - az interjú alatt jelenlévő öregdiák, Hódsági Béla tanár úr tanítványa), ehhez a zavaromhoz nagymértékben hozzájárultak. Ancsáéknak volt egy osztálytársuk, aki sajnos meghalt. Beteg volt, éveken keresztül, jártunk ki hozzá vidékre: akkor alakult ki bennem ez az érzés, hogy hirtelenjében összemosódott fiatal tanári mivoltom és az akkori diákok közötti kapcsolatrendszer. Éppen ezért néha nem tudtam eldönteni, hogy most hozzájuk tartozom diákként, vagy az osztályfőnökük voltam. De ha lehet, ez a kellemetlen érzés tovább fokozódott, amikor is eldöntöttem, hogy megkeresem a ’74-ben érettségizett, az Örs vezér téren orvosként tevékenykedő Kókai Gabit, és vele beszéltem meg azt a kellemetlen érzetemet, hogy egyáltalán még föl tudlak-e benneteket hívni, hogy nem mentetek-e nyugdíjba! Nos ez a fiatal tanári lét és a 14-18 éves diákokhoz való viszonyulás számomra ma már elképzelhetetlen gondolatok megszületéséhez vezetett.

Janka: Diákként volt-e esetleg kedvenc tanára vagy tantárgya, amire így konkrétan visszaemlékszik?

H.B.: A kedvenc tantárgyam meglepő módon a történelem és a fölrajz volt, emellett még a biológia, meg persze az ezeket tanító tanárok. Szakmai szempontból viszont bennem nem igazán az maradt meg, hogy kedvenc tanárom vagy nem kedvenc tanárom, hanem inkább az, hogy nagyon szigorúak voltak, és elképesztően nagy tudású emberek. A minket tanító tanári garnitúránkról el lehetett mondani, hogy művészemberek voltak. El kell mondanom, hogy semmilyen negatív érzésem nem volt a tanáraimmal kapcsolatban. Cseh Géza tanár urat említeném meg, aki fizikatanár volt a suliban, és rettentő keménykezű volt, habár az évek alatt sokat lágyult. Egyszer történt, hogy Cseh tanár úrral kellett beszéljek, mentem is a fizikába - hátul tudjátok az első emeleten - zsebre dugott kézzel, mint egy neveletlen felnőtt, de mielőtt beléptem volna az ajtón és kopogtam, kivettem a zsebemből a kezemet, megigazítottam magamat, mert hát még felnőttként is élt bennem a tanár úr iránti tisztelet, amit diákként megtanultam. Tehát még tanárként sem mertem volna zsebre dugott kézzel a tanár úr elé állni. De összegezve, inkább az maradt meg bennem a tanáraimról, hogy mennyire nagy tudású emberek voltak.

F.: Van-e esetleg olyan diákcsíny vagy tábori esemény, amit szívesen megosztana velünk?

H.B.: Be kell valljam, rengeteg emlékezetes élményem van ilyenféle, de már a feleségem kicsit unja őket… Hadd közelítsem meg kicsit a kérdésedet máshonnan. Az volt a helyzet, hogy én nagyon szerettem volna tanár lenni, és nekem rendkívül nagy élmény volt tanítani minden osztályomat. Szerintem nagyon jó pályát választottam azzal, hogy tanárnak mentem. Nekünk, tanároknak az életünk úgy zajlott hat éves korunk óta, hogy szeptember 1-én becsengettek, és június 14-én kicsengettek. Bennem egyfajta feltétlen reflexként működött az, hogy nekünk eszerint kell éljünk. Egyszer azt mondta a feleségem: vegyek ki egy hét szabadságot, és menjünk el külföldre! Kérdeztem, hogy micsoda? Mit vegyek ki? Egyszóval számomra elképzelhetetlen volt, hogy évközben szabadságot vegyek ki. Miután befejeztem a tanítást, elkezdtem különféle, mások által hülyeségnek tartott dolgokat csinálni, hiszen muszáj volt valahogy kitölteni azt az űrt, ami bennem a tanítás abbahagyása miatt keletkezett. Volt egyszer egy olyan gondolatom, hogy szeretném tudni, mi lett a kilenc osztályomba járó mintegy 300 gyerekemmel. Csináltam egy, talán tizenhat kérdésből álló kérdőívet, és azt az interneten minden volt tanítványomnak elküldtem. Ancsáéktól előtte megkérdeztem, hogy szerintük van-e egyáltalán értelme ezt megcsinálni, engem nagyon izgatott a dolog. Azt mondták, igen, és ha már legalább a címzettek 30%-a válaszol, az már jó statisztikai eredmény. Ehhez képest kb. a 95%-a válaszolt! Szóval azért eléggé teljes képem van arról, hogy mi történt a tanítványaimmal. Mondok pár történetet. Amikor kész lettem ezzel a munkával, ami - nem túlzok - két évembe tellett… Rájöttem, hogy nem érdemes, csak egyszerre egy osztállyal foglalkoznom a kérdősorokkal kapcsolatban, mert így tudok egyszerre egy osztályra koncentrálni. Ebből egy nagyon érdekes dolog származott: ahogy egy osztállyal foglalkozhattam, mindig újra és újra éltem annak az osztálynak az életét. Például volt a Zsolt, Ancsáék osztálytársa, aki erős dohányos volt. Azt mondtam egyszer neki, hogy figyelj ide, te Zsolt, ha az osztálykirándulás alatt megfogadod, hogy nem dohányzol, akkor azalatt a három nap alatt  a nyakamban foglak hurcolászni. Meg is fogadta, aztán ott röhögött a nyakamban büszkén, hogy ő az osztályfőnök nyakában közlekedhet. Ugyanezzel a társasággal voltunk szüretelni: éppen mentem ellenőrizni a gyerekeket, nem dobálják - e egymást szőlővel, amikor kétségbeesetten vettem észre, hogy egy traktor utánfutót tologatnak. Féltem, hogy valamelyik megsérül, beesik a kerék alá, így hát úgy gondoltam, ezt a legjobban megakadályozni úgy tudnám, hogy én is beszállok a tologatásba. Jött is Nyíregyházi testnevelés tanár úr, aki mondta, hogy vajon kik lehetnek ezek a marhák az utánfutóval, aztán láthatta, hogy mindez az én vezetésemmel történt…

Visszatérnék a történetekhez, tényleg millió-millió történetem van. Amikor kész lettem az osztály-szociológiai felméréssel, fölhívtam a 2001-ben érettségizett osztályomból egy Varga Szabolcs nevű srácot, éppen tegnap előtt voltak itt, hogy szakmailag nézze át, hogy azért ne maradjon benne hülyeség, meg hát én csak laikus vagyok a témához, csak felhalmoztam egy nagy csomó adatot és egy következtetést levontam, azért nem baj, ha egy szakember megnézi. Mondta Szabolcs, hogy jó, kijön, átnézi, beszélgetünk róla meg tanácsokat ad a feldolgozáshoz. Belép a szobába, és ott van fönt a harmadik vagy második soron - mutat a könyvespolcra - a… hát, lányok, Ti gondolom nem hallottatok erről már: volt egy szociológiai sorozat Magyarországon a ’60-as, ’70-es években, vagy már a háború előtt elindult, a Magyarország felfedezése. Én egyetemistaként meglehetősen fogékony voltam a témát illetően, nekem az összes Magyarország felfedezése kötet megvolt.  Majdnem kitöltött egy egész sort a könyvespolcon. Szabolcs ránéz a könyvekre - ugye szociológus, és mondja: - Tanár úr, önnek meg van a Magyarország felfedezése sorozat? - mondom, az összes megvan. Látom, hogy nagy öröm meg irigység meg jó érzés sugárzott belőle, mondom neki, „Szabolcs, ide figyelj, tudod mit? Felveszlek az örököseim sorába – ha meghalok, tied lesz a Magyarország felfedezése.”. Nem telik el egy hónap, azt mondja Izabella, hogy „vettem egy-két könyvet, de nem tudom már hova elhelyezni… nem lehet, hogy szólsz Szabolcsnak, hogy vigye el a könyveket?”- nevet. Felhívtam Szabolcsot, hogy ha kijössz érte, addigra össze is csomagolom neked, elviheted a Magyarország felfedezését! Hát, nagyon örült neki, úgy hogy…

Na, még egyet mondok… nem, ne haragudj, még kettőt. Az ember azért tanulja is ezt a szakmát, bővül a tapasztalat meg egyéb, szóval rájöttem arra, hogy meg kellene kérdezni a gyerekeket, hogy mi a véleményük rólam. Ez nem hiúsági kérdés volt, hanem szakmai, az óráimról meg osztályfőnöki tevékenységemről. Rögtön hozzá kell tenni, hogy rengeteget tanultam belőle. Nagyon sok nagyon jó kritikai megjegyzést tettek a gyerekek, „ezt nem így kellene csinálni” meg „ezt így kellene csinálni” meg egyebek… Azt kértem a gyerekektől, hogy mindenki zárt borítékba tegye be, legyen rajta neve, és azt ígérem, hogy az érettségi utánig nem olvasom el senkiét, tehát ne féljen senki attól, hogy emiatt egyest fogok neki adni a történelem érettségin. És bárki oda jön hozzám, hogy mutassam meg a borítékját, hogy érintetlen, meg fogom mutatni neki. Na, volt egy srác a 2001-ben érettségizett osztályban, aki… ezt átadnám Izabellának (a tanár úr felesége), elmondod az Olivér...?

Izabella: Hát az, hogy a Béla mindig bonyolultan fejezi ki magát, ami engem nagyon zavar, mert én azt szeretem, hogyha egyszerűen beszélünk. Az egyik srác azt írta, a kirándulások előtt a tanár úr elmondta azt, hogy hol találkozunk, mikor találkozunk, mindenki értette, csak miután tovább is beszélt a témáról, öt perc múlva már senki nem tudta, hogy mikor és hol találkozunk. Na, most ez jellemző, hogy túlmagyarázza a dolgokat. Engem egyébként roppantul „irritál” ez az egész dolog, a jó tanács ellenére nem javult meg sajnos, inkább romlott…

H.B.: Még egy történetet elmondanék a 85-ben érettségizett osztályomról. Egy idő után, és nagyon az Ancsáéknál erre még nem jöttem rá - szóval ezt a szakmát is tanulni kell, minden osztályommal, érettségi után elmentem a gyerekekkel általában a Felvidékre, a Hernád áttörésre, egy hétre. Ezek nagyon jó kirándulásos túrák voltak, mert ilyenkor már nem kell, hogy „már megint rajta kaptalak, mert egy üveg sör van a kezedben”, vagy „miért nem fekszel már le?”, tehát akkor az ember már felnőttként együtt, egy sör társaságban elbeszélget velük. Na, a ’85-ös osztályommal lent voltunk Salgótarjánban. Ezek valami elképesztően bohém gyerekek voltak. Lent laktunk a kempingben és a gyerekek bementek a városba éjszaka, és felültették az egyik kislányt egy zöldséges kocsira, tudjátok, amiket kiraknak a zöldséges üzletek elé, amin be lehet a nap végén tolni az árút, szóval felrakták az egyik kislányt az egyik ilyen tologatóra és tologatták a főúton. Jött a rendőr, azt mondja: - Fiatalok, miért tologatják a társukat itt a főúton? Valamelyik azt mondja: - Egész nap kint voltunk a strandon, nagyon leégett és most szeretnénk betolni a kórházba. Erre a rendőr: - Tegyétek le a toligatót, majd én a rendőrautóval beviszem a kórházba. Így is történt. Erre a kislány - hát, mit csináljon, mit csináljon, szerencsére a rendőr már nem tudott bemenni vele a kórházi rendelőbe - azt mondta a doktornak: - Doktor úr, be kell valljam, nekem nincs semmi bajom, csak ezt találták ki a fiúk, hogy a rendőr ne büntessen meg bennünket. Szóval rengeteg ilyen dolog, élmény kötődik a tanítványaimhoz, tényleg napokon keresztül tudnám ezeket mesélni.

Még egy dolgot hadd mondjak el; milyen kicsi a világ. Furcsa módon megint hozzátok kötődik - mutat Ancsára -, amikor elkezdtem ezt a felmérést, nem volt meg Pálosi Laci, az egyik osztálytársuk. Az volt a gyakorlat, hogy akit nem találtam, aki nem válaszolt, annak írtam egy levelet, majd aki végképp nem volt meg, annak elővettem az iskolában az anyakönyvét és megnéztem az érettségi anyakönyvben, hogy hol lakik. Kiderült erről a Pálosi Laciról, hogy kint lakik Csepelen. Hát mondom, marha jó, ráérek, Izabella is jobban érzi magát, ha nem zaklatom itthon – nevet -, megyek ki Csepelre, mert ez pont a város túlsó vége. Egy négy emeletes lakótelepi ház elé értem, de nem volt kiírva a neve. Jött egy harminc év körüli házaspár… ja, mert ilyenkor mindig van egy félelem, az emberek azt hiszik, hogy betörő vagyok vagy valami ilyesmi… szóval, jött egy fiatal házaspár, és kérdezik, kit keresek. Mondom, Pálosi Lászlót keresem, ezt a címet kaptam meg hozzá. Erre azt mondja a pár, hogy ők nem emlékeznek rá, de beengednek a házba, menjek fel a harmadik emeletre, és csöngessek be a szomszédhoz. Biztos tudjátok, ha elköltözik valaki, akkor azért általában hagy valami nyomot maga után, hogy még jön levél neki vagy valami és általában a szomszédokat szokták megkérni ezek továbbítására. Fölmegyek, becsöngetek, kijön egy bácsi. Most ez egy fontos dolog, hogy kijön egy BÁCSI. Mondom, hogy Hódsági Béla, tanár vagyok, és a szomszédban lévő Pálosi családot keresem. Emlékeztek rájuk, körülbelül három évvel ezelőtt elköltöztek, és mondja a bácsi, hátul a feleségének: - Te, a Laciék hagytak itt valamilyen címet?  A felesége, persze, mindjárt kiviszem. Míg vártuk, hogy a hölgy kijöjjön, megkérdezi a férfi, hogy, Ön itt tanít a Jedlikben? (A Jedlik a csepeli gimnázium.) Mondom nem, nem, én Zuglóban tanítok, a Szent István Gimnáziumban. Azt mondja: - Ott tanít a Szent István Gimnáziumban? Hiszen én ott érettségiztem! Mondom, akkor ne magázódjunk, hiszen akkor mi iskolatársak vagyunk! Hát, kiderült, hogy ’66-ban érettségizett, szóval az, hogy BÁCSI az egy kicsit torz, mert öt évvel utánam érettségizett - nevet.- , Így aztán végül sikerült  Lacit is megtalálni. Rengeteg ilyen dolog töltötte ki a pályámat.

F.: Amikor, már tanárként, visszatért az iskolába, voltak olyan tanárok, akikre tudott támaszkodni, vagy akikkel jó barátságot kötött utána..?

H.B.: Nos, amikor visszakerültem,  kicsit megmásítva a kérdésed, én igazából minden kollégámmal jó viszonyban voltam. Nekem fiatal tanárként rengeteget segítettek. Volt egy tanárom, Béres Laci bácsi, aki nekem oroszt tanított. Elárulom nektek, én 75 éves vagyok, és Béres Laci bácsi 45 éves volt, amikor meghalt, de nekem ő Laci bácsi. Én őt tanárként és kollegaként is rendkívül szerettem és tiszteltem. De általában azt mondhatom, hogy mindenki nagyon segítőkész volt, mindenki jóindulattal volt felénk. Azért mondanám többes számban, mert akkor volt egy garnitúra, akik akkor elég frissen jöttünk be, pl Vargay tanárnő, aki szintén, tehát jó viszonyban voltunk.  Igazán, most ezt nagyon halkan merem mondani, egyetlen kollégám volt, akit nem kedveltem, vele viszont annyira csekély volt a kapcsolatom, hogy különösebben nem zavart. Viszont erről jut eszembe: volt egy matematikus kolleganőm, fiatal kezdő; ja, ez egy fontos dolog, hogy az emberben azért kialakult egy olyan érzés, ha nekem segítettek az engem befogadók, akkor nekem is illik segíteni az utánunk jövőknek. Szóval volt egy fiatal kolléganőm, matekot tanított az osztályomban, és olyan négy-öt évvel ezelőtt egy érettségi találkozón találkoztam vele. Azt mondja, hogy: - Volt nekem egy kollegám, nagyon haragudtam rá.- ez én voltam. – Nagyon haragudtam rá, mert mindig azt mondta, hogy a te igazságod nem az én igazságom. Ezt egyébként ajánlom nektek is megjegyezni. Az én egész életszemléletemet befolyásolja ez a mondat. Különbözőképpen látjuk a világot, különböző vélekedésünk van a világról, ettől se te nem vagy rosszabb, se én nem vagyok rosszabb, s persze jobb sem a másiknál. Nos, az ő véleménye szerint, csak egy igazság van, sokat vitatkoztunk is ezen. No, később, elment a pályáról és elkerült a külkerbe, és konzul lett Kárpátalján, és állandó konfliktusai voltak a határon az ukrán hivatali szervekkel. És azt mondja nekem: - Volt egy fiatal kollegám, nagyon haragudtam rá, mert állandóan azt mondogatta nekem, hogy a te igazságod nem az én igazságom - rájöttem, hogy teljes mértékben igaza volt, nevet. Úgyhogy ennyit a kollegákról, én valójában mindig igyekeztem mindenkivel jóban lenni, azt nem mondom, hogy soha nem voltak viták, de amit nagyon fontosnak tartok, hogy köztünk voltak baloldali meg voltak jobboldali kollegák. Soha a barátságunkat, az egymáshoz való viszonyunkat nem érintette az, hogy másképp látjuk a világot. Itt tobzódtunk tizenöten, kolbászt töltöttünk, és a legkülönbözőbb világnézetű emberek ökörködtünk. Tehát úgy érzem nagyon jó volt az István Gimnázium tanári szelleme. Egy dolgot hiányként szeretnék megemlíteni. Volt olyan időszak, amikor a testületben nyolcan vagy kilencen voltunk egykori istvános diákok és ez mára nagyon lecsökkent és ezt nagyon hiányolom. Úgy érzem, hogy tudjuk tartani az iskolánk szellemiségét, ahhoz kell az, hogy olyan fiatal tanárok kerüljenek be, akiket még a Cseh Géza tanár úr tanított vagy egyéb. Tehát ezt én megmondom őszintén, hiányolom.

J.: Van itt pár kép, amit ha esetleg meg tudna nézni és pár gondolatot mondani róluk…

H.B.: Ez egy tanári kirándulás volt…ó, hát, gyerekek…majdnem kicsit megkönnyezem ezt a képet. Alig élnek már közülük. Bevallom őszintén, azt nem tudom, hol voltunk. Bizony, elmegy az idő. Nagyon kevesen élnek közülük. Fogarasi tanárnő, Amerikában volt… számoljátok! Tehát akik itt vannak a képen: Fogarasi tanárnő, Fodor tanárnő, Mikite tanárnő, Kalotay Gabi bácsi, Bálint Nagy Ági, jómagam, Nagy Gyula… nézd meg Nagy Gyulát! - mutatja a képet feleségének.- a torzonborz hajával. Az Ili most megy nyugdíjba, Kovács Ilona tanárnő. Tehát akik itt vannak, abból körülbelül hat vagy hét ember él. De hogy hol volt konkrétan, azt nem tudom.

Ez valamelyik szomszédos iskolával vívott tanári mérkőzés volt, Kalotay Gabi bácsi volt a bíró, én meg itt szomorkodom, én voltam a tanár csapat kapusa.

Simon Gábor: Érdekesség, csak hadd vágjak közbe…13-as mezed van. Ez választás volt, vagy csak így alakult, hogy pont ez a szám lett?

H.B.: Nem tudom, erre nem emlékszem miért volt így. Tehát ez egy tanár mérkőzés volt.

S.G.: Ez rendszeres volt? Úgy látom, a Teleki volt az ellenfél.

H.B.: Igen, igen, rendszeres volt. De hát azt hiszem, most is van tanár-diák mérkőzés. Ezt Izabellának mondom, Lacza Laciék, az Ancsáék után következő osztályomból: egyik alkalommal, amikor felálltunk az egyik tanár-diák mérkőzésre, megjelentek egy felfújt papírzsákkal, és azzal adták át nekünk, hogy legyen, amivel a gólokat hazavigyük, és valami 10-1-re megvertük őket - nevet.

Ez pedig – mutat a harmadik képre - egy pedagógus napi ünnepség volt. Ennyit tudok hozzáfűzni a képekhez.

B.: A kollégákról áttérve az osztályokra: melyek azok az osztályok, amelyekre legszívesebben emlékszik vissza? Vagy diákok… ? Ugye, sokat hallottunk már az első, második osztályáról.

H.B.: Ez az a kérdés, amire megtagadom a választ - mondja nevetve. Ezt most így viccből mondtam, de tényleg megtagadom a választ. De megindokolom, hogy miért. Amikor csináltam  a szociológiai felmérést, akkor felvetették a gyerekek, hogy írjak egy osztályfőnöki véleményt mindegyik osztályhoz, hogy melyik volt a kedvesebb, meg melyik volt a nem kedvesebb. Az első reakcióm az volt, hogy nem írok – gondolom a felnőttek megértik amit indoklásként mondok. Nem írok, mert nekem mindegyik osztályom a gyerekem volt. Tehát, ha most azt mondanám, hogy odamegyek a te szülődhöz, és megkérdezném, hogy téged, vagy az öcsédet szereti jobban, függetlenül attól, hogy éppen valami disznóságot csinált az öcséd; szóval nem szeretnék különbséget tenni a gyerekeim között. Azért majd valamit hozzátennék. Szóval nekem mindegyik osztályom egyformán a szívemhez nőtt. Kezdték ilyen kis, pici gyerekként, tizennégy évesen, és kész hölgyek és urak távoztak a négy év elteltével. Mindegyik osztályom olyan sok kedvességet, olyan sok emberséget adott, hogy én nem tudok különbséget tenni közöttük. Rengeteg eltérés volt az egyes osztályok között, de igazából nem tudok - és ezért is kategorikusan elutasítom mindenkinek ezt a kérést - nem is akarok különbséget tenni.

Egyetlen egy dolog, ami érdekes, most ezt ne tekintsétek és tekintsétek kritikának, az utolsó osztályom már egy olyan korosztályú osztály volt… itt egy fél mondatot kitérésként: én nagyon szomorúan nézem a világot. Nem jó - ez egy nagyon filozofisztikus dolog - szóval nem jó irányba halad a világ. Az utolsó osztályomnál éreztem olyat, hogy mások, mint az előzőek voltak. Egyszer azt mondtam nekik, gyerekek - de nem volt igazán velük se semmi bajom, és aztán még a mentségükre szeretnék valamit mondani - gyerekek, ti az a garnitúra vagytok, akiknek ezek a fő fogalmak: én, nekem, enyém, rólam, értem. Tehát ez a mai világra jellemző - ide nekem mindent. Kicsit önzők voltak. Ami nagyon érdekes, hogy a közelmúltban volt a tíz éves találkozónk, tündéri aranyos gyerekek lettek. Úgy tűnik, felnőttként nagyon, nagyon előnyükre megváltoztak, úgyhogy azért mondom, már inkább menteném őket. Szóval nem ugyanolyan gyerekek voltak, mint az ezt megelőzők. Ami nagyon megváltozott szerintem, bár már tíz éve én se tanítok, a tanár-diák viszonyban, ahogy én látom a korosztályaitok, és ezt most nem szidás akar lenni, mert azt gondolom, hogy veletek is megküzdenék nagy szívvel és lélekkel; hogy mondjuk az Ancsáék és köztem voltak azért konfliktusok. Volt - ezt én így fogalmaztam meg, nem tudom, így érthető-e - volt például az Ancsáék és köztem egyfajta nemes vetélkedés. Ők puskázni akartak a dolgozatnál, én pedig meg akartam akadályozni. És mind a ketten tudtuk, hogy mérkőzünk egymással, de nem léptünk át egy határt. Tudtuk azt, hogy van egy bizonyos határa annak, hogy ők mennyire puskázhatnak, meg hogy én hány darab puskázást nem fogok észrevenni. Mikor mindig jöttek, mert én azt szoktam volt csinálni, hogy lehetett évente vagy félévente kétszer jelenteni, hogy nem készültem. Csak az volt a lényeg, hogy az óra elején jelentsék, hogy nem készültek…

Ancsa.: …és a harmadiknál egyes.

H.B.: Igen. És valamelyik osztály azt mondja a banketten: - Tanár úr, ha tudná, hogy mi négyszer-ötször is jelentettünk..! Mondom, és ha ti tudnátok, hogy azt én tudtam! Szóval volt köztünk egy ilyen fajta vetélkedést, ezt nem éreztem már az utolsó osztálynál, ezt a tisztességes mérkőzést.

Még egy történetet hadd mondjak el. Most erre a mérkőzésre. Nem mondok nevet, meg osztályt sem. Dolgozatot írattam történelemből. Az egyik kislánynak valami oltári nagy egyest adtam a dolgozatára. Nem akarnám elmondani miért, nem azért mert jó nő volt vagy egyéb; bizonyos emberi okok miatt úgy döntöttem, hogy én nem adom ki ezt a dolgozatot a kislánynak. Kiosztom a dolgozatokat és jelentkezik a kislány: - Tanár úr, nem kaptam meg a dolgozatomat! Erre mondom neki, jaj, biztos becsúszott a fiókomba a dolgozat hátra az iratok közé. Ez az, amit mondtam, a vetélkedés, az asztal két oldalán voltunk, de bizonyos dolgokat megtettünk egymásért. Következő órán bemegyek: - Tanár úr, meg tetszett találni a dolgozatom? Mondom nem, nem volt időm megnézni. A harmadik órán már a többiek mondták - rájöttek, hogy nem akarom kiadni a dolgozatot - hogy hagyjad már a Tanár urat!

Na, még volt egy eset, amihez azért már talán bizonyos érzék kell. Kellett az egyetemi felvételikhez jellemzést készíteni, ma már nincs ilyen. Kellett az osztályfőnököknek, meg az ifjúsági szervezetnek. És két lány nem csinálta meg a jellemzést, és persze engem is szorított a határidő, mert nekem meg tovább kellett küldeni a jellemzéseket. Mondom nekik: - Lányok, én nem fogom tőletek kérni, inkább adok nektek egy-egy osztályfőnöki intőt. Közben elgondolkodtam, és kitaláltam ennél sokkal jobbat: bementem a következő órára, mondom: -Lányok, ide figyeljetek, arra sem méltatlak benneteket, hogy osztályfőnöki intőt adjak! Így, aztán utána ott hajkurásztak, hogy márpedig adjak nekik intőt.  Szóval rengeteg ilyen emlékezetes élményről tudnék beszámolni még.

J.: Volt-e esetleg diákként vagy tanárként olyan iskolán kívüli program, tábor, tanulmányi verseny vagy szüretelés, amit megemlítene?

H.B.: Mikor én diák voltam, nem nagyon voltak tanulmányi versenyek. Tanárként már annál inkább voltak diákjaim, akiknek az osztályfőnökük voltam, akik indultak versenyeken. Földrajzból talán ketten voltak, akik indultak, de nem igazán nagy eredménnyel, így nem volt az a tantárgy, amit a diákok túl nagy számban preferálnának.

Harminc éve kitaláltuk, hogy csinálunk egy tábort. Mindig máshová mentünk táborszemlére, még akkor Fórizs tanár úr volt az igazgató, én voltam a sofőr. Így történt, hogy Fórizs tanár úr, Gabi bácsi (Kalotay Gábor), Madár Miska magyartanár és én mentünk mindig máshová tábort keresni – a tantestület nagy irigykedéssel tekintett ránk, mert mi mindig nagyokat lódítottunk, mekkora nagy bulik voltak ezek a táborkereső túrák. Végül a mostani Tiszapüspökiben esett meg, hogy rátaláltunk a ma is működő táborunkra. Akkoriban én még lelkesen jártam le táborozni, történt meg az, hogy felgyújtották a tábort. Kalotay és Madár tanár úrral találtuk ki, hogy újra kellene építeni az épületet, tehát a mai tábort, azt mi építettük fel. Véletlenszerűen történt meg az, hogy Dunakeszin a vasútállomásnál bicikliztem, és akkor bontották le katonák az ott álló felvonulási épületet.  Megkérdeztem, mit csinálnak ők ezekkel, és kiderült, kiviszik valami telepre és felgyújtják. Utánajártam, hogy ezeket az elemeket meg tudjuk-e venni, és végül meg is vettük őket a sulinak. Az elemek alsó részei már el voltak korhadva, és így mindnek az alját le kellett vágni. Kitaláltuk, hogy be kellene vonni a gyerekeket is a munkába, így azok az elvégzett munkáért a táborban ingyen kaját kaphattak. Amikor javítottuk az elemeket, az akkori osztályomból volt öt gyerek, akik állandóan lógtak az iskolából. Nos, én ezt nagyon nehezen tűrtem el, így azt mondtam nekik, fegyelmi eljárást fogok velük szemben indítani. Végül úgy döntöttünk, ne legyen belőle botrány, az lett belőle, hogy felajánlottuk ennek az öt fiúnak, hogy jöjjenek el dolgozni a táborba, és ők nem ingyen kaját kapnának, hanem „piros pontot”, szóval ezzel ledolgozhatnák az ellógott órákat. Meg is történt az építés, hiszen csaknem húsz éve áll a tábor.

Hadd osszak meg veletek még egy legendát: ebből az öt gyerekből kettő még ezek után is lógott: L meg D). L egy idő után abba is hagyta a lógást, szóval rá még épphogy hatott a szemöldök-összehúzás, de D nem. Eldöntöttem, hogy személyesen járok utána a gyereknek. Felhívtam telefonon, felveszi D a telefont, köszöntem, hogy „Jó napot kívánok, D apukával szeretnék beszélni.” Azt mondja erre nekem a gyerek, hogy „Tessék parancsolni, én vagyok.” Rögtön felismertem, hogy ő az, ennek ellenére mondtam, hogy kedves apuka, van egy kis probléma a D - al, mert az utóbbi időben elég sokat nem jár iskolába. D erre azt felelte, hogy tudja, most sincs az iskolában, mert az történt, hogy van neki egy nagymamája, aki Kecskeméten lakik, eltörte a kezét, és muszáj volt leküldeni a gyereket, hogy a mamára vigyázzon. Ezek után felhívtam D édesanyját, és megkérdeztem, hogy hogy van a kedves édesanyja (hiszen az anyuka édesanyjáról, mint nagymamáról volt szó). Azt mondta az anyuka, hogy hát köszöni szépen, nagyon jól, éppen most beszélt vele telefonon. Megkértem őket, hogy az apukával együtt legyenek szívesek befáradni az iskolába, merthogy D előadta, hogy ő az apuka, és a nagymamájának eltört a keze. Aztán végül is abban maradtunk, hogy azért mégse törjük ketté a pályáját, hogy iratkozzon át egy másik iskolába, és ott szerezze meg az érettségijét. Egy hihetetlen érdekes dolog: amikor tíz éves osztálytalálkozója volt ennek az osztálynak, felhívtak engem a szervezők, hogy tanár úr, szeretnénk meghívni D - t is, és hogy nem zavar-e engem, ha a D is ott lesz. Mondtam, hogy hát ne bolondozzanak, eltelt tíz év, hátha benőtt már a feje lágya, nem fogok én itt ebből cirkuszt csinálni. Úgy történt, hogy a találkozón mellém ült le, és azt mondta: (talán pedagógiai pályafutásom egyik legnagyobb elismerése volt) „Tanár úr, én egy nagyvállalatnak vagyok jelenleg a személyzetise. Ha konfliktusom van valamilyen vállalkozóval, mindig arra gondolok, hogy a tanár úr hogyan oldaná meg ezt a problémát.” Érdekes, az évek alatt hogy meg tud változni az emberek szemlélete.

A táborról van egy másik történetem: talán ismeritek azt az időszakot, amikor a tábor területén a nyárfa hullajtja a „vattáját”, és olyan, mintha egészen havas lenne a táj. Egyszer lementünk a táborba Gabi bácsi, két srác és én. Az egyik srác, Szabolcs egy nagyon kedves, nagyra nőtt gyerek, az első dolga az volt, mikor megérkeztünk erre a havas tájra, elővette a gyufáját, meggyújtotta, ami hirtelen villámként terjedt el és lángba borította egy pillanatra a területet. Úgy megijedtem, életemben ilyet nem mondtam diáknak, de mondtam neki hát én mindjárt két akkora pofont lekeverek neked fiam, fölrobbantod itt a házat, felgyújtod az autómat, hát gondolkozzál már! Aztán kiderült, hogy ő ezt rendszeresen szokta csinálni, és igazából nem nagyon tud meggyújtani semmit, mert ez a vatta annyira könnyű anyag, hogy egy pillanat alatt elszáll belőle a tűz; de hát mégiscsak megrémültem. Ez a srác a tíz éves érettségi találkozón azt mondta el, hogy ő nehézgépkezelő lett, egy Boeinget vezet Kínában. A MALÉV-nál dolgozott pilótaként, s miután az megszűnt, úgy igazolták ki Kínába. Egy fél éve felhívott engem, hogy ő idejár egyébként  a dunakeszi reptérre, ő a motoros szekciónak a vezetője; vett a barátjával egy kis motoros repülőt, és szeretne engem elvinni repülni. Tudni kell, hogy én nagyon félek a repüléstől… Elvitt egészen Salgótarjánig, ahol a hegyekben van egy kis házunk, ott tettünk egy kanyart és vissza – egészen nagy élmény volt. Ebből is látszik, hogy többségében megmaradt a kapcsolatom az osztályaimmal.

A volt osztályfőnökök és a diákok közötti tegeződésről szeretnék pár szót még ejteni. Én minden osztályommal a tíz éves érettségi találkozón letegeződtem – ezzel véglegesítettük szerintem azt, hogy ők maguk közé engem sikeresen befogadtak. Van olyan tanítványom, aki még 50 évesen is képes úgy köszönni nekem, hogy „Csókolom, tanár úr!”, na mondom nekem ne köszönjél így, mert én is így fogok neked köszönni. Három verzió állt fenn: volt, akinek mondtam, hogy tegezzen; volt, aki nem kérdezte meg, hogy tegezhet-e és anélkül tegezett; és volt, aki hiába, nem tudott tegezni. 

A következő gondolatmenetem inkább az oktatásról és a feleségemről szól.

I.: Jézusom…

H.B.: Meg kell hagyni, hogy én  eléggé konzervatív ember vagyok (használták már rám az ókonzervatív kifejezést is), és egyszer egy TV-műsorban láttam, ami engem rendkívüli mértékben zavar, hogy a mai oktatás modernizálásának alapja az, hogy a mai fiatalok mi mindent tudnak csinálni a számítógépen, ha valamit meg akarnak nézni, csak előkapják a laptopot meg a mobiltelefont – én ezt  rendkívül szomorú dolognak tartom. Ugyanis a gép nem helyettesíti a lelket. Ezekre a csodagépekre habár szükség van, nem helyettesítik az emberi kapcsolatrendszert. Nem tudtok verseket, nem tudtok idézeteket, a mai modern gondolkodású ember azt mondja, minek kell megtanulni verseket, ha elő tudja venni a mobiltelefont, és ki tudja rajta keresni. Mert a következőt vettem észre az osztályaimnál:  Ancsáék osztálya még idézett, az egyik diák az osztályából az érettségin Balassit húzta, és megkérte az elnökasszonyt - mivel énekkaros volt a diák - hogy hagy énekeljen el egy Balassi-virágéneket. Ancsáék és az őket követő osztály is gazdag feleletekkel tudta letenni az érettségit. A következő osztályoknál már nem biztos, hogy tudtak idézni, de legalább elővették a szöveggyűjteményt, és felolvastak idézeteket belőle. Az ezt követő osztályoknál már szólni kellett, hogy fiam, ott van előtted a szöveggyűjtemény, nyisd már ki a 119. oldalon, és olvass fel belőle valamit, amivel alá tudod támasztani a feleletedet! Itt lép be a feleségem.

I.: Rájöttem…

H.B.: Tavaly előtt voltunk kint a két lányunokámmal Erdélyben. Az utolsó estén Koltón aludtunk: ott töltötte annak idején Petőfi Sándor és Szendrey Júlia a nászútját. Koltón, a parkban van egy Petőfi szobor, illetve a házaspárnak a szobra. Mondtam Izabellának, hogy jöjjön, üljön oda mellém, és helyezkedjünk el úgy, mint ez a két szobor. Üljön rá a combomra, üljünk pontosan úgy, mint Petőfiék, (akkor én 72 éves voltam) majd megkértem az unokámat, hogy videózzák már le. Izabella ült az ölemben, én pedig elkezdtem neki szavalni:

„Még nyílnak a völgyben a kerti virágok,
Még zöldel a nyárfa az ablak előtt,
De látod amottan a téli világot?
Már hó takará el a bérci tetőt.”

Erre elsírta magát. Most is. (Izabella sír) Szóval egy ilyen pillanatot nem lehet azon a bunkófonon kinyomni, a lelkemet nem tudom odaadni a páromnak! A mai generáció óriásit veszít ezzel a gépies dologgal.

B.: Mit tanácsol a mai istvános tanároknak és diákoknak?

H.B.: Tartsátok meg az emberségeteket, legyenek számotokra fontosak az emberi kapcsolatok, a család… Ancsáék osztályát hoznám példaképpen, akik egy családként álltak ott beteg osztálytársuk mellett. Kicsit több konzervativizmust kívánok a mai embereknek – nem baj az, hogyha néha az ember laza, de meg kell találni azokat a pillanatokat, amikor oda kell figyelni. Például én nem tartom azt helyesnek, ha egy tanár bemegy rövidnadrágban az iskolába. De mégis, úgy gondolom, hogy az össz-országot tekintve a mai István Gimnáziumnak még mindig szerencséje van, a diákoknak és a tanároknak is egyaránt.

Bodza, Janka, Fanni: Köszönjük szépen!