Interjú dr.Vargay Zoltánné tanárnővel
2017. szeptember 24.
Interjú dr. Vargay Zoltánné tanárnővel
Janka: Hol született, hova járt középiskolába?
Vargayné: Budapesti vagyok, Budapesten is születtem, nagyon régen, ’42-ben. Angyalföldön. Aztán Zuglóba költözött a család. Az Álmos vezér téri Általános Iskolába jártam, majd a Mátyásföldi Corvin Gimnáziumba. 56-ban kezdtem a gimnáziumot, Szentgotthárdra az érettségi évében TBC betegség miatt kerültem, így az érettségit is az ottani gimnáziumban tettem le. Onnan kerültem az egyetemre. Eredetileg nem tanárnak készültem.
Panka: És melyik egyetemre járt?
V.: Az Eötvös Loránd Tudományegyetem Természettudományi Karának matematika-fizika szakára. Ott végeztem 1966-ban. A diplomám viszont ’67 januári, mert megint egy betegség szólt közbe. Így később védtem meg a diplomámat, mint a saját korosztályom. Idén lenne, kedden az ötvenéves Arany Diploma Osztásunk, úgyhogy én csak jövőre fogom megkapni, mert a kiállítási év számít, nem az, hogy melyik évfolyamon végzett az ember.
J.: Milyen indíttatásból választotta a tanári pályát?
V.: Ez nagyon érdekes kérdés, mert nem tanárnak készültem. Az egész családom műszaki, természettudományos beállítottságú. Sok vegyész, természettudós volt a családban. Nagyapám volt az Élelmiszer-Egészségügyi Intézet alapítója. Az egész család tulajdonképpen ebbe az irányba indított A bátyám vegyészmérnök lett, én is vegyésznek készültem, de a betegség az közbeszólt, a TBC miatt az orvosok nem javasolták ezt a pályát. Már középiskolában tartottam órát a saját osztálytársaimnak, matematika órát. Nagyon kedveltem a fizikát. Eredetileg fizikusnak is mehettem volna, de aztán rábeszéltek, hogy legyek matematika-fizika szakos tanár. Legalábbis induljak el ezen a pályán. Ha belegondoltok abba, hogy milyen volt az a korszak, amiben én felnőttem… Az én nagyon okos nagybátyám azt mondta, hogy ez az egyetlen olyan szak párosítás, amibe a politika soha nem szólhat bele. Minden más szak olyan, hogy a politika valamiféle módon megjelenik. Ez egy biztos szakma, ebben jól el lehet helyezkedni. Így lettem aztán tanár.
Bodza: Hogyan került az Istvánba?
V.: Ötödéves voltam, amikor férjhez mentem. A férjem is vegyész, gyógyszervegyész lett. Abban az időben nagyon nem lehetett Pesten tanári állást kapni. Zuglóban volt üres általános iskolai állás. Megpályáztam, megkaptam az állást, így általános iskolai tanárként kezdtem. Nem tudom, hogy tudjátok-e, a Vámos Ilona Iskola melyik a kerületben? Nem tudjátok, mert most nem úgy hívják. Az iskola mai neve Jókai Mór Általános Iskola,ahol elkezdtem tanítani. Rögtön mélyvízbe kerültem, hatodikos gyerekeknek az osztályfőnöke lettem. Három nagyon szép évet töltöttem el ott. Minden volt ott: táborok, szakkörök, úttörőcsapat, de ez se mondd már sokat nektek.
Az István Gimnáziumban akkor már matematika tagozat működött, a matematika tagozatot tanító tanárok csinálták az általános iskolai nyolcadikos felmérők feladatsorát. Az én tanítványaim jól teljesítettek a felmérőkön. Mikor megüresedett egy állás itt az István Gimnáziumban, és én megpályáztam. Rácz tanár úr volt akkor a matematika munkaközösség vezetője, ő haláláig tanított itt. Ő és Konoróth igazgató úr beszélgetett velem, azonnal eldöntötték, hogy: „Mindegy milyen vagy, a távozott tanárnál csak jobb lehetsz.” Így kerültem ide, az István Gimnáziumba.
B.: Kik voltak a barátai a tanárok közül?
V.: Amikor én kezdtem itt tanítani, nagyon nagynevű tanárok voltak a tantestületben. Csak sorolhatnám őket: Cseh tanár úr, Rácz tanár úr, Eötvös tanár úr… Ugyanebben az időben jöttek a „Ratkó-gyerekek” az iskolába. Ebben az időben még H osztály is volt, nyolcszor negyvenkét gyerek járt egy évfolyamra. És gondoljátok el, hogy negyvenkét gyerek egyben tanult mondjuk oroszt, matematikát, magyar irodalmat, magyar nyelvet... Micsoda nagy dolog volt eljutni addig, amíg osztva lehetett tanítani, akár tehetség, akár másmilyen szempontok szerint osztva! Nyelvet negyvenkét gyereknek…egyébként is utálták az oroszt, hát akkor... és mégis voltak, akik orosz tanárnak mentek, vagy olasz tanárnak…
Kérdeztétek, hogy barátok. Elég sokan jöttünk 2-3 éven belül a tantestületbe. A nagyszámú gyerekhez, a sok osztályhoz sok tanár kellett. A tanárnők közül: Gödönyiné, Horányiné, Mikiténé, Fogarasiné, Szakállné, Németh Margit, Fodorné, Zsidayné, Horváth Schandl Katalin… A tanárok közül: Fórizs, Nyíregyházi, Hódsági, Várhelyi, Farkas. Már mindannyian nyugdíjasok vagy elmentek. Néhányan örökre. Szorosabb kapcsolat csak néhányukkal alakult ki, velük máig tartjuk a kapcsolatot. Szerencsére a mostani fiatalabb kollegák közül is sokan közel állnak hozzám.
J.: És milyen arányban voltak a fiúk és a lányok az egyes osztályokban?
V.: Amikor én ide kerültem, a nyelvi tagozat az A osztály volt. A B osztály a fizika tagozat, a C osztály a kémia, aztán egy időben megosztották, a D osztály volt a matematika, az E és a G osztály – nekem a G jutott – a normál osztályok voltak. A H osztály úgy alakult, hogy a későbbi igazgató úr, Fórizs József volt ennek az osztálynak az osztályfőnöke. Az összes osztályból a „rosszfiúk” kerültek oda. És egy zseniális osztály lett belőlük. Az E-be, a G-be olyan gyerekek kerültek, akik a felvételin csalódottan kiestek a tagozatos osztályokból. Ezért elég sokfélék voltak, és elég nehéz volt velük. Szót is érteni, megtalálni a helyüket, hogy jól is érezzék magukat ebben az iskolában. Ezekbe az osztályokba kerültek a nevezetes sportoló gyerekek. Konorót igazgató úr volt a Magyar Gyeplabda Szövetségnek és a Nemzetközi Gyeplabda Szövetségnek az elnöke. Ő nagyon pártolta a sportolókat, nem csak a gyephokisokat, vagy a jégkorongozó gyerekeket (az én osztályomba három járt). Abba a matematika tagozatba, amit én ’74-től vittem, járt Mátay Andrea, magasugró Európa-bajnok, Gyimesi Vali, aki evezős olimpikon volt. Ők például mind a ketten matematika-fizika szakos tanárok lettek. Pillanatnyilag is úgy tudom még, hogy ebben a szakmában vannak. Andrea a fiát is ide hozta a Szent István Gimnáziumba.
Visszatérve a kérdésre. A nyelvi tagozaton talán egy picit több lány volt. De az iskolában majdnem mindig a fiúk voltak nagyobb létszámban, hiszen ez fiúiskola volt 1962-ig (a Teleki Blanka volt leányiskola és csak utána lett mind a két iskola vegyes nemű), a fiúk voltak nagyobb létszámban. Tehát a nyelvi tagozaton kb. ilyen feles volt a megoszlás, a természettudományi szakokon viszonylag kevesebb lány, de azért olyan 60-40% lehetett körülbelül az arány. A matematika tagozatokon általában nyolc vagy tíz lány volt a negyvenkettőből.
Később az arány eltolódott picit a lányok felé, és valahogy… Nagyon sokáig csak nyolcadik után lehetett az Istvánba jönni. A hatosztályos gimnázium már az én helyettesi időszakomra esik.
P.: És hogy emlékszik az első évére itt az Istvánban?
V.: Az első év? Hát az nagyon rég volt. Izgalommal, meg kell mondjam. Szembe kell állni egy osztállyal, tekintélyt kell elérni. Valamiképpen szakmai tekintélyt kell elérni és azt, hogy emberileg is elfogadjanak. És még ott vannak a szülők… a szülői értekezlet, a fogadóórák. A szülőkkel is el kell fogadtatni magad. Szóval nem volt könnyű. Semmilyen kezdés nem könnyű. De elég jól zártuk az évet. Hamar sikerült eredményeket is elérni. Az Arany Dániel Versenyen sikeres versenyzőim voltak már ’74-’75-ben. Ahogy telt az idő, egyre komolyabb eredményeket értünk el. Volt egy olyan tanítványom, aki egy évben négy versenyt nyert meg. Fizika tanulmányit is. Ő volt Kertész Gábor. Talán egyre elfogadottabb lettem.
Fanni.: Milyen értékes tapasztalatokat szerzett a tanítás során? Mitől lesz egy tanár jó tanár?
V.: Hát azt nem tudom. Eleve úgy kell nekiindulni, hogy tanítani akar. Átadni valamit. Így öreg fejjel azt mondom, hogy talán, biztos, hogy közelebb lehetett volna a pályám elején engedni a tanítványokat. A pályám végén ez már…mint a nagymamájuk, azért tudtam kezelni a dolgokat. Fiatalabb emberként az embernek egyrészt a saját létével is küzdelme van. Hogy akkor nekünk se lakásunk nem volt, az édesanyámékkal éltünk hét évig, gyerekre gondolni nem tudtunk, két pályakezdő értelmiségi voltunk. Ha most mondok nektek egy ilyet, hogy ezerkétszáz forint volt a kezdő fizetésem. Ugye ez azért nem mondd semmit; a mostani viszonylatban ez körülbelül olyan százezer forint lenne. Valami iszonyú kevés, amiből nekünk lakásra kellett volna gyűjteni. És amikor mi kuporgattunk, kuporgattunk, akkor mindig többe került. Mindig többe került, mint ami végre összegyűlt. Szóval nehéz az elején. Úgyhogy a fiatal tanároknál azért gondoljatok arra, hogy nekik a saját életükben mennyi mindennel kell mellettetek megküzdeni.
F.: Hogyan változott az iskola épülete az évek során?
V.: Amikor idekerültünk, akkor az épület csupa ilyen nagy, óriási teremből állt, mert annak idején, amikor építették ezt az iskolát - fiúiskolának épült, a főváros iskolája volt -, akkor hetvenen jártak egy osztályba. De mire érettségiztek, addigra harminc körül voltak, annyian kibuktak, vagy elmentek. Amikor elkezdődtek a tagozatok, kiscsoportokat kellett elhelyezni, ekkor kezdett átalakulni az iskola épülete. A nagyobb termeket ekkor kettébontották. Ahol például az ebédlő van, ott volt az igazgatói lakás, egész végig föl. Ahol felette most a kis termek vannak, az volt az igazgatói lakosztály, ez volt az otthona. Ahol most a matektanári van, volt egy belső lépcsőház, ahonnan az igazgató csak bevonult. Amikor én idekerültem, a mostani tanári helyén volt egy kicsi könyvtár, egy kicsi matematika szoba, egy kicsi gazdasági. Az igazgatói iroda ott volt, ahol most is van. Ahol most van a gazdasági és a könyvtár, ott volt a tanári szoba. Hátul, ahol az a régi asztal van a könyvtárban, meg a régi könyvtári bútornak egy része, ott voltak az öreg tanároknak a nagy foteljai. És amikor lyukasórájuk volt, azok a nagy, neves tanárok ott ücsörögtek, szunyókáltak, beszélgettek, sakkoztak. Ott voltak a nagy névnapok, mert azt megünnepelték a kollegákkal. Szóval egész más volt az épület… Akkor elkezdődött a termeknek a felosztása, kis termek, a nyelvi laboratórium (ma már nincs) kialakítása.
F.: És egy ilyen laboratóriumban mit lehetett csinálni? Mitől volt laboratórium?
V.: Hogy mitől volt az? Hát nem voltatok itt az öregdiák-találkozón, pedig ott lehetett látni… Rendesen ilyen fülkék voltak, kis kijelzők, úgynevezett felelős gépek is voltak… Ott te is voltál, nem?
Simon Gábor: - Úgy van, központi rendszer volt, fülhallgatóba mondták egy központi magnóról a szöveget, te meg belemondtad a mikrofonba a választ, aztán a tanár belehallgatott egyikbe-másikba és ellenőrizte, hogy jól mondja-e.
V: Szóval ez volt nagyjából a lényege és ezt tulajdonképpen a Cseh tanár úr (Cseh Géza, 1927. december 25.- 2012. február 19., tanított: 1957-2008) csinálta meg, abszolút társadalmi munkában. Ez nagy újdonság volt annak idején, a ’70-es évek környékén. Akkoriban nagy társadalmi munkák voltak. Voltak őszi társadalmi munkanapok, meg voltak nyári nagy építőtáborok. Meséltek a szüleitek erről nektek? Érdekes módon voltak, akik nagyon szerették… Az István Gimnáziumban sose érezték kényszernek, hogy nekik menni kell a táborba. Nagyon érdekes emlékeim vannak ezekről a táborozásokról is…
Na, akkor hol tartottunk? Ja, igen, hogy, hogyan változott meg az iskola épülete. A zeneiskola egyre jobban terjeszkedett, megalakult a Zuglói Zeneiskola, de nem volt székhelyük. Mivel az István Gimnázium zenekarából nőtte ki magát, lett önálló, ezért itt volt a székhelye. Na akkor megszűnt a díszterem meg a színpad, aminek csak egy kis része maradt meg. A mögötte levő rész, ahol az öltözők és egyebek voltak, ott lett a zeneiskola irodája. Mindenfelé elkezdtek terjeszkedni. Lassan már délutáni elfoglaltságot az István tanárai nem tudtak tartani, mert nem volt hol. Mindenhol, a WC-től kezdve a legkisebb teremig, mindenhol a zeneiskolások gyakoroltak, vagy legalábbis próbálni akartak. Így még a tanulmányi versenyeket is borzasztó nehéz volt megtartani. Záborszky tanár úr (Záborszky József, 1918. november 10. – 2015. április 9., tanított: 1954-85) szerzett elég pénzt, hogy a tetőteret át lehessen alakítani. A ’80-as évek elején kezdték el beépíteni. Sok minden változott azóta.
Később, 1985-87 között jött egy újabb nagy változtatás az iskola épületében. A tetőtér ekkor kapta mostani arculatát és épült az új tornaterem az öltözőkkel.
Számomra nagyon érdekes volt, hogy ahonnan jöttem, abban az általános iskolában számozott termek voltak, de itt, az Istvánban nagy emberekről elnevezett termek vannak. És hogy milyen jó ez, mert az ember nagyjából tudta, hogy hol van magyar óra, hol van a fizika óra, kémia óra, vagy a nyelvórák, mert csupa kapcsolódó emberről lettek elnevezve. Ez a Konorót terem azért érdekes, mert Konorót igazgató úr (Konorót Gyula, 1911. december 23.-1980. október 10., ig. 1956-74) volt az első nagy modernkori igazgatója az iskolának. Ő volt az, aki ’56-ban visszaköltöztette az Istvánba az Istvánosokat. Mert, hogy nem mindig voltak itt az Istvános diákok. Erről biztosan hallottatok meg olvastatok már. Sokáig itt az épületben a Gorkij orosz tannyelvű iskola működött. A Radnóti épületéből ’56-ban költözött vissza a gimnázium.
F.: Így az igazgatóhelyettesi pályához visszatérve, milyen plusz feladatokat jelentett ez a munkában?
V.: Hú, jó sok volt az! ’74-től ’97-ig voltam helyettes. Akkor a kerületben a legfiatalabb helyettesnek számítottam. Tulajdonképpen minden az oktatással kapcsolatos feladat énrám hárult. Ami azt jelentette, hogy beiskolázás, kiiskolázás, tanárok helyettesítése, tanulmányi versenyek, órarend, tantárgyfelosztás, statisztika, szóval ezek a dolgok egyszerre. Nem kevés feladat volt. Volt, hogy reggeltől estig bent voltam. Az volt a szabály, hogy amikor az iskola kinyitott, aláírási joggal rendelkező vezetőnek az épületben kellett lennie és ameddig az iskola nyitva volt, végig bent kellett lenni, tehát olyan volt a beosztásunk, hogy vagy az igazgatónak, vagy a helyettesnek bent kellett lennie itt az épületben. Tehát mindig lehetett intézkedni olyan ügyben, amelyhez szükségeltetett valaki, aki – nem mondom, hogy hatalommal, de – intézkedési joggal rendelkezett. Ezen felül még dolgoztam a kerületi pedagógus szakszervezetben egy ideig, titkára is voltam, amíg nyugdíjba nem mentem. Ott a munkaügyekkel foglalkoztam, kimondottan a bérügyekkel, pedagógus bérekkel. Nagyon sok harcunk volt, hogy létrejöjjön az a rendszer, hogy ne egy emberen múljon, mennyit keres egy pedagógus, tehát hogy az előmenetelen lehessen változtatni, hogy a minőségi munka beszámítson, szóval ilyesmivel foglalkoztam amellett, hogy helyettes voltam. Tulajdonképpen a végére azért belefáradtam, különösen azután, hogy nagyon sok átalakítás történt a tananyagban, meg az óraszámokban és nem mindig úgy alakultak a dolgok, ahogy mi szerettük volna… A mi alatt az Istvános tanári kart értem, mert azért itt mindig is elég komoly műhely működött különböző tantárgyakból, különösen természettudományokból. Azt nem tudom, hogy tudjátok-e, hogy nagyon sokáig külső vezető tanárai voltak a kollegák az ELTE-nek, tehát matematika-fizika szakos tanárjelöltek tanítottak itt az iskolában, mint a Cseh tanár úr, a Moór tanárnő (Moór Ágnes, tan. 1966-2004), a Moró tanár úr (Moró Károly, tan. 1961-74, 1999-2011), Rácz tanár úr (Rácz János, tan. 1957-2004), ők mind vezető tanárok voltak. Ennek köszönhetően itt forgatták a Ki miben tudós? televíziós fizika tanulmányi versenyt. A kísérleteket a mi tanáraink állították össze. Ez egy egész különleges műhely; ilyen szertárat nemigen lehet ma már találni.
Nagyon-nagyon sok más is történt itt az iskolában. Például a Gáborék (Simon Gábor 1979/d) osztálya egy nagyon különleges osztály volt, mert a Jánossy Lajos professzor úrnak - ő akadémikus fizika professzor, a magyar atomfizika egyik legnagyobb képviselője volt – nagyon megtetszett ez az oktatási mód, ami itt az István Gimnáziumban volt. Meg az a matematika oktatás, amit képviselt a matematika tagozat, illetve az, amit a fizika tagozaton folytattunk, arról is érdemes lenne pár szót szólni, hogy volt, amikor a fizika tagozatosoknak több volt az óraszámuk, mint a matematika tagozatosoknak. Szóval az a bizonyos osztály lett egy kísérleti osztály, ahol a matematikát és a fizikát együtt tanítottuk az osztály egyik felében és a kontroll fele meg volt az osztálynak a másik fele, akik hagyományos módon tanulták a matematikát, fizikát. Ebben a kísérleti félben a diákok hol a matematikát tanulták nagyobb óraszámban, hol a fizikát, de volt, hogy az egyiket egyáltalán nem, ahogyan azt a fizika megkívánta. Mert a legnagyobb gond most is, akárcsak a kémiában, hogy a matematika tananyag valahol mindig lemarad, mert egyszerűen lehetetlenség az ókori matematikától eljutni a modern matematikáig, amit megkövetelne a modern kémia és a modern fizika. Tehát ezt próbáltuk mi valahogy előkészíteni, hogy elsőben rengeteg matematikát és csak annyi fizikát bele, amihez nem szükséges annyira a matematika. És bizony, akkor még kötelező volt a differenciál és integrálszámítás, ami ugye most már nektek csak az emelt szintű matematika órákon fog előfordulni.
P.: Melyik osztályokra vagy diákokra emlékszik vissza a legjobban a pályafutása során?
V.: Ezt nagyon nehéz így megfogalmazni… Mivel én helyettesként nem tudtam osztályfőnök lenni, ezért összesen csak egy osztályom volt, ők nyilvánvalóan az ember szívéhez nőttek. Az első matematika tagozatos osztály, akiknek a matek az elméleti részét tanítottam és tulajdonképpen a legnagyobb eredményeket velük sikerült elérnem. Aztán a fizika tagozatosok, akiket annyi óraszámban tanítottam, hogy minden nap találkoztam velük. Bizony nagyon nehéz megmondani, hogy pont melyik a legkedvesebb osztály. És mivel helyettesként kötött volt a munkaidőm, vagyis a megtartandó órák száma, a felszabaduló időben, amikor bajban volt egy osztály – mondjuk elment szülni egy kollega, vagy megbetegedett – hát ki van kéznél? A helyettes, majd beugrik helyettesíteni, vagy éppenséggel átvenni egy osztályt. Volt olyan osztály, amelyiket csak érettségi évében kaptam meg. Volt, hogy az utolsó két évben, volt, hogy három évben. Így olyan osztályból, akit elejétől a végéig tanítottam, nagyon kevés volt.
Jaj, a hatosztályos! Az egy nagyon érdekes dolog volt. Hogy hogyan alakult ki és hogy sikerült gyakorlatilag elsőként az országban bevezetni. Először Rácz tanár úr kitalálta, hogy mivel előkészítők vannak az iskolában, mi lenne, ha a mat.-tagozatosoknak egy előkészítő osztályt indítanánk? Először egy ilyen mat.-tagozatos 0. évfolyam jött létre. És ha ilyet lehet és ez egy sikeres dolog, akkor milyen lenne, ha már a 7. osztályosok is bejönnének? Úgyis itt vannak az előkészítőn, lehet látni, hogy kb. milyenek lennének… Próbáljuk meg! És akkor nekiállt a tantestület nagyon kemény munkával kidolgozni és elfogadtatni a tanterveket, az új pedagógiai programot. Így viszonylag hamar műhely lettünk. Sok nagyon kedves tanítvány volt, tényleg. És nem csak olyanok, akik matematikusok, fizikusok vagy mérnökök lettek, hanem olyanok is például, akik zenészek lettek, vagy rengeteg közgazdász. Hogy mást ne mondjak, Horváth Gábor, aki a zeneiskolában most is az egyik karnagy, a gödöllői zenekarnak az első számú vezetője. Őt utolsó két évben tanítottam és mindig meghívnak minden találkozójukra, hangversenyre, egyébre.
Barátokról pedig annyit, hogy összejárunk, akik nyugdíjasok vagyunk, minden hónapban csinálunk egy kultúrprogramot. Elmegyünk utána, leülünk, beszélgetünk, elkávézgatunk, megbeszéljük a világ dolgait, a család apró-cseprő dolgait, mi újság az István Gimnáziumban.
J.: És iskolán kívüli programok közül ilyen, hogy tábor, tanulmányi verseny, melyik volt a legemlékezetesebb?
V.: Legemlékezetesebb? Hát, a tanulmányi versenyek közül azt már mondtam, hogy az összeset nekem kellett megszervezni. Mint tanár, nyilván azt élem meg a legnagyobb sikerként, ha az én növendékeim érnek el jó eredményt, szóval egyértelműen azok a legemlékezetesebbek. Táborok közül a tiszapüspöki tábor építése például…
J.: Mi járunk oda minden évben.
V.: Igen? Na, hát akkor én még a felépítésének a történetéről is tudnék nektek mesélni. Amikor mi idekerültünk, akkor az iskolának csak vándortábora volt, mindenfelé az országban jártak táborozni. De Cseh tanár úrnak Tiszapüspökiben volt ismeretsége és ott vett egy telket, ahol felépített egy ,,lábasházat”. Ahol a büfé van, ott volt a szolnoki kőolajosoknak egy ilyen nyaralója vagy üdülőhelye, azzal a nagy területtel, ami mellette el van kerítve, egy csodálatos mólóval… És hát Cseh tanár úr azt mondta, hogy mi lenne, ha megbeszélnénk, és ott táboroznánk? Úgyhogy 2-3 évig ott a kőolajosoknak azon a nagy területén volt a táborhely, aztán egyszer csak jött az ötlet, mi lenne, ha ott elkezdenénk építeni valamit? Kalotay tanár úr (Kalotay Gábor, 1942. április 5.-, tan. 1967-2012) egy osztállyal elkezdte felépíteni, először csak az alsó betont, aztán jöttek az oszlopok, majd szépen erre ráépült a faház. És valamikor, talán ’90 környékén egy-két tiszapüspöki gyerek fölgyújtotta a házat. Az igazgatóhelyettesi irodában, mint relikviát, meg lehet találni egy üvegpoharakból összeolvadt csodálatos szobrot, meg az összeolvadt alumínium evőeszközöket. Elkezdődött az újjáépítés. A vizesblokkot is sokszor letörték, megrongálták, szóval ott sokféle vandalizmus történt. De érdekes módon maga a strand területe sokkal jobban kiépített volt. Na szóval a tábor így alakult ki.
B.: Záró kérdésként: mit tanácsol a mai Istvános tanároknak és diákoknak?
V.: Nehéz kérdés. Legyenek önmaguk. Legyenek bátrak, nyíltak, következetesek. Őszinték - ez nagyon fontos. Úgy gondolom, hogy nagyon fontos még a bizalom. Kölcsönösen. Tehát a gyerek felé is, és a gyerek is, a tanuló is a tanára felé.
