Interjú Zsiday-Galgóczy Béláné tanárnővel
2017. szeptember 24.
LÉLEKMŰVÉSZEK ÉS ÉLETHORDOZÓK
Kérjük, mutatkozzon be!
1947. március 19-én születtem Budán, a János kórházban, mert a szüleim Sasadon laktak egy házmester-lakásban. A II. világháború után nagyon kevés lakás volt Budapesten, így kerültek arra a gyönyörű helyre. Kétéves voltam, amikor elköltöztünk a VIII. kerületbe – egyik legkorábbi emlékem, hogy ülök egy teherautón, és zötykölődünk a Rákóczi úton.
A VIII. kerület akkor is nagyon szegény környék volt: szoba-konyhás lakások, a velünk szemközti házban még közös WC volt, fürdőszobáról pedig hallani sem lehetett. Itt jártam a Homok-utcai Általános Iskolába, ahol még külön épületrészben tanultak a lányok és a fiúk. Emlékszem, Komár László, a nyolcvanas évek „magyar Elvis Presley”-je ott nagyfiúskodott az udvaron, amikor a fiúk sétálhattak, hogy felhívja magára a lányok figyelmét. Innen kerültem be a Fazekas Mihály Gimnáziumba, amely már akkor is nagyon szigorú iskola volt, de úgy gondoltam, hogy ha rossz jegyeim lesznek, akkor is megéri, mert több mögötte a tudás. Reálosztályt végeztem, ami azt jelenti, hogy pl. tanultunk ábrázoló geometriát. Az osztályfőnököm viszont Polgár Gizella angoltanár volt, egy nagyon törekvő és igyekvő személyiség, ráadásul remek szaktanár, aki már akkor sem a régi latin- (vagyis nyelvtan illetve fordítás) központú módon tanított, hanem beszéd centrikusan. Sokáig a nála tanultakból éltem módszertanilag. Lányosztályba jártam, amúgy az egész évfolyamon egyetlen fiúosztály volt. Két csoportra voltunk osztva, és az angolosok és a franciások ugyanúgy versengtek, mint ma: ki az okosabb, ki a szebb. A Fazekas már akkor is bemutató gimnázium volt, vagyis órákat tartottak a főváros tanárainak. A felelések 10-20 idegen előtt zajlottak, és borzasztó szégyen volt leégni. Így persze rettegtünk, de megtanultuk, hogy adott pillanatban és a körülményektől függetlenül tudni kell teljesíteni.
Ahogy a felnőtt munkaideje heti 6 napos volt a mienk is, de 5 +1-es rendszerben zajlott, ami azt jelentette, hogy 5 napot jártunk iskolába, és 1 napot dolgoztunk egy kijelölt tanműhelyben (anyagismeretet, munkavédelmet, fúrtunk - faragtunk - reszeltünk). A szombat csak később lett munkaszüneti nap: először csak minden második, aztán eljött a kétnapos hétvége. Minket a Állami Pénzverdébe osztottak be, ahol nemcsak ékszereket, hanem dísztárgyakat is készítettek, és volt egy bemutatóterme. Arany- és ezüstművesek, Hollandiából hívott gyémántcsiszolók dolgoztak – lenyűgözött, ahogy egy kavicsdarabból gyémánt lesz. Bár az volt a cél, hogy a munkára neveljenek, meg kell mondani, sok és jogos kritika is érte ezt a rendszert, hiszen volt, ahol nem adtak igazi munkát a tizenéves diákoknak. Nekem szerencsém volt, még ha persze a fazekasosok nem is aranyat, hanem fémet forrasztottak.
Ön inkább reál vagy humán beállítottságúnak mondaná magát?
Bennem mindig mérhetetlenül nagy kíváncsiság élt: órák hosszat tudtam nézni a hangyák vonulását, vagy csigákkal játszottam, míg édesapámat vártam. A reálosztályban, azt hiszem, az volt a legjobb, hogy nem egy, hanem kétféle gondolkodásmódot, logikát ismertem meg. Az egyik azt mondja, hogy X mínusz Y márpedig ennyi, és csak ennyi. A másik, a történelemé (gondoljunk csak a Nagy Francia Forradalom több szakaszára) épp azért érdekes, mert megmutatja, hogy egy szituáció mennyi féle irányba alakulhat, aztán mégis egyfelé megy. Szerintem mindkettőre szükség van az életben. Egyébként nem mindenkiből lett reál foglalkozású ember: évfolyamtársam volt Hámori Ildikó színésznő, osztálytársam volt Kiss Margit egy világot járt zongoraművész, vagy a legjobb barátnőm Kati, aki külkereskedő lett abban az időben, amikor nem lehetett külföldre utazni. Ugyanakkor az a lány, akit matekzseninek tartottak, egy betegség miatt nem tudta kifutni magát. Nekem egyébként a bölcsészkaron sokáig hiányzott a matek. Ráadásul tulajdonképpen történelem-földrajz szakra akartam jelentkezni, de lebeszéltek róla, és – mivel az angol mindig nagyon jól ment, és érdeklődésből sok olcsó, TIT tanfolyamra is elmentem – csereként a nyelv jöhetett szóba. Szerencsém volt, mert elsőre felvettek.
Mit gondol, Ön szerint milyen a jó iskola?
Egy jó iskola igényes. Igényes a tanárai munkájával szemben, de abból a szempontból is, hogy pontosan meghatározza, hova kell eljutnia a tanárnak, és hová kell eljutnia a diáknak. Szerintem a jó tanár lélekművész, ami azt jelenti, hogy nemcsak bemagoltat és számon kér egy tananyagot, hanem az ember egészével foglalkozik. Persze ez a másik, a teljesség, ez kevésbé mérhető, csak hosszú idő után derül ki az eredmény. Az igényes diák pedig élethordozó – ezt a kifejezést egyébként Rejtő Jenő Csontbrigád című könyve hatására használom: ők viszik tovább azt, amit mi adunk, ők viszik tovább az életet.
És ha már itt tartunk, milyen a jó óra?
Ha a tanár nem unatkozik. Mert ha nem haladunk, ha nem mozgatom a diákokat kellőképpen, én is elunom – mint Sándor Flóra, latin - magyar - francia szakos kolleganőm, aki néha így érkezett óra után a tanáriba: „Gyerekek, olyan rossz órát tartottam, unatkoztam.”
Hány év fűzi Önt a Szent István Gimnáziumhoz?
Az 1969/1970-es tanévben léptem be először az iskola épületébe: az első félévben történelemből voltam itt gyakorlótanításon. Az angolt a Radnóti Gimnáziumban teljesítettem, és amikor állást kerestem, dr. Konoróth Gyula igazgató urat is felkerestem. Ő csak rám nézett, és azt mondta, hogy holnap 10 órakor legyen itt. Kiderült, hogy aznap tantestületi nyitó értekezlet volt, amelynek szünetében rám mutatva közölte a kollégákkal, hogy itt van az új angol tanár. Látta-tudta, hogy mire vagyok képes, hiszen jelent volt a vizsgatanításomon, és a többiek véleményét is megkérdezte. Elsősorban angol nyelvet tanítottam, de egy idő után külön megkértem az igazgatómat, hogy adjon történelem órát, mert tapasztalat nélkül mindent elfelejtek.
Milyen volt az Ön idejében a Szent István?
A hetvenes évek István Gimnáziuma nagyon zsúfolt volt: 40 fő feletti fiú- és lányosztályok – az első osztályom, ahol négy éven át tanítottam angolt, 43 matematika tagozatos fiúból állt, én meg egy 23 éves lány voltam. Akkor még nem csoportbontásban tanítottuk a nyelveket, és mikor jött a szakfelügyelő, azt nézte, hány gyerek szólal meg az órán. Megpróbáltam a maximumot kihozni a heti két órából, de nem volt könnyű, hiszen még az ebédlőben is tanítottunk, annyira nem volt hely. A tábla ott lógott, ahol most a piszkos étkészletet kell leadni, és a padokon, az oszlopok között ültek a tanulók. 1974-től négyévente osztályfőnök lettem. Akkor még rendszeresen jártunk családlátogatásra, hogy megismerjük a tanulóink életkörülményeit. Osztálykirándulások, megemlékezések, ünnepségek, és a rengeteg adminisztráció – mindig irigyeltem azokat az iskolákat, ahol a késéseket és hiányzásokat a portán ülő pedellus tartotta számon. Mi feleltünk az iskolán kívüli programokért is. Április 4-én és május 1-jén felvonulás volt a Dózsa György úton, és a diákok különböző koreografált gyakorlatokat mutattak be. Honvédelmi napon a Városligetben kellett futni, sportfeladatokat teljesíteni. Nyáron építőtáborok voltak, ősszel mezőgazdasági munkát végeztünk: volt, hogy Csepelen almát szedtünk, a Feneketlen tónál kertészkedtünk – annyi jó mindenképp volt ebben, hogy a szabad levegőn voltunk.
Mi volt a kedvenc helye az iskolában, ahol szívesen töltötte a szabadidejét?
A 3. emeleten kedvenc helyem volt a nyelvi szertár, mert ott le lehetett pakolni, és nem kellett lépcsőzni. A Kossuth terem is jó, szellős és nem meleg hely. A megfelelő nagyságú tér egyébként fontos, emlékszem, hogy Szili Márti tanárnő milyen ideges volt, amikor egyszer a biológia teremben kellett érettségiztetnie. Végül függönyökkel választották el az ott lebegő különféle állatokat.
Mennyire változott meg a Szent István az elmúlt évek alatt?
Az épület nagyon megváltozott, és nem csak arra gondolok, hogy megépült a nagytornaterem, és a Zeneiskola kialakította a 3. emeleti kistermeket, a második emeleten nagy osztálytermekből fél termek készültek.
Szimbolikusnak tekinthető a tanári és a könyvtár helycseréje. A jelenlegi könyvtár központi helyén volt ugyanis a régi tanári, ami építészetileg azt szimbolizálta, hogy az iskolát a tanárok irányítják. A ténylegesen nem létező könyvtár pedig lezárva állt a mai tanári helyén: üveges szekrényben, papírral letakarva hevertek a könyvek, soha senki nem használta őket. Rendkívül fontos volt az a döntés, hogy az immár ténylegesen használható könyvtár kerüljön a centrumba: katalogizált könyvekkel, tanár és diák számára is egyaránt elérhetően. Ettől fogva a tanárok és a diákok önállóan dönthettek, melyik könyvből szerzik meg az ismereteket, a tudást, és hogyan értelmezik az információt.
Miben más ma diáknak lenni?
Az ezredforduló diákjainak nagyon sok mindent kell tudniuk, átélniük és túlélniük. Erre kell felkészülni: ismereteket szerezni, minél többet és minél többfélét, mennyiségileg és minőségileg. A rugalmasságra kell felkészülni, mert ma már nem olyan az élet, hogy jól tanulsz, egyetemre mégy, lesz egy szakmád, lesz egy munkahelyed, végig dolgozod az életedet, aztán nyugdíjba mész. A férjem gyakran mondogatja, hogy az a tantárgy, amelyet a Műszaki Egyetemen autómérnökként teljesen feleslegesnek tartott, később nagyon fontossá vált számára. Nem szabad úgy hozzá állni az iskolához, hogy erre nincs szükségem, hanem elfogadónak, nyitottnak kell lenni, és alkalmazni a tudást. A sokféle tudást. És persze igényesen, a lehetőségekhez képest végig vinni mindazt, amit elkezdtünk. Régebben a diákoknak sokkal kevesebb kihívással kellett szembenézni. Nem lehetett például külföldre menni, az egyetemi felvétel sem volt annyira egyszerű, nem is ismertek meg egy csomó lehetőséget – márpedig a lehetőség elvárásokat és alkalmazkodást is jelent. Ezért nem gondolom, hogy a mai diákok rosszabbak lennének. A régieknek nagyon egyszerű volt, hiszen egyértelmű volt, minek kell megfelelni. És olyan problémákkal sem találkoztak, mint amilyeneket ma látunk az utcán, és amire három reakció lehetséges: kipróbálom, elutasítom, meg akarom érteni. Egyik reakció sem egyenlő a bólogatással, hiszen a kérdés visz előre. Szerintem az, ami néha tényleg szemtelenségnek, agresszivitásnak, pimaszságnak tűnik, az (ha kordában tartjuk), előre visz, segíthet a továbblépésben.
Az angol munkaközösség vezetője voltam és így tisztem szerint a nyelven, nyelvtanításon keresztül láttam, hogy a Szent István Gimnázium mindig megpróbált rugalmasan reagálni a világ változásaira. 1957-ben dr. Konoróth Gyula vezetésével UNESCO társult iskola lett iskolánk, ami akkor még persze egy nagyon elméleti és főleg írásos kapcsolati hálót jelentett. Újságokat és könyveket kaptunk külföldről, de élő kapcsolat nem volt, pénzbeli támogatás sem, hiszen egy zárt világban éltünk. Aztán a rendszerváltás után a hollandok szerveztek egy olyan tanácskozást, amelyre a magyar önkormányzatok, egyházak, iskolák képviselőit is meghívták. Ebből jött létre a holland-magyar cserekapcsolat a SZIG és a Groningen melletti Delfzijl iskolája között. Ezekre a találkozókra a hollandok nemcsak magyarokat, hanem franciákat és németeket is meghívtak, ami már tanulók tényleges kiutazását és az ottani diákok ideérkezését jelentette egészen 2002-ig. A következő állomást a Comenius-programok jelentették. A rendszerváltó Magyarország érdekes volt, egy norvég iskola tanárkirándulást szervezett, és a testület érdeklődő tanárai partnerek lettek. Amikor a folyamat befejeződött a SZIG-nek a norvégokon (Aalesund) és a hollandokon (Winterswijk) kívül Stadtlohn, Magdeburg, Ankara, San Vito városának egy-egy iskolájával volt cserekapcsolata. És a cserékben az a legérdekesebb, hogy kiderült: azonos értékeket tartunk fontosnak, és ez az együttműködés biztos alapja.
Mit jelent az, hogy ÖTYE?
Öreg Tyúkok Egyesülete – egy kb. öttagú csoport, régi kolléganők, akikkel havonta-kéthavonta találkozunk, beszélgetünk. 2013-ban én mentem közülük a legkésőbb nyugdíjba, de Horváth Schandl Katalin a közösséget formáló és összetartó erő. Ők azok, akikkel az elmúlt évtizedekben a magánéletben is barátok voltunk.
Úgy tudjunk, Ön több igazgatóval is dolgozott együtt!
Négy igazgatóm volt, négy nagyon különböző korban. dr. Konoróth Gyula ( 1956–1974) a Magyar Gyeplabda Szövetség elnöke volt – ezt a diákok is tudták: ha rosszul állt a szénájuk, eljártak gyeplabda-edzésre. Határozott egyéniség, kemény ember volt, különben nem tudott volna nagyon nehéz időkben modern iskolát teremteni. Fórizs József (1974–1986)őszinte elkötelezett, baloldali marxista volt. Katonatiszti iskolából került hozzánk – a fegyelem és a szabálykövetés alapvető volt. Szakáll Márta (1986-2003) először fizika-matematika tanár volt nálunk, majd az oktatási adminisztrációban dolgozott, és ott nagyon jól megismerte, hogy működik egy iskola belső és külső kapcsolatrendszere. Nagyon pontos elképzelése volt arról, hogyan működik egy iskola, e nélkül a hatosztályos szerkezetváltást nem lehetett volna megvalósítani. Az ő igazgatása alatt az iskola kívülről és belülről nézve is stabillá vált – ezt az örökséget vette át Lázár Tibor (2003-tól). Mind a négy igazgató nagyon más személyiség volt, de ami közös volt bennük, hogy egymás eredményeire építkeztek, egymás megvalósított elképzeléseire támaszkodtak.
Mit tanácsol a mai diákoknak?
Az életet végső soron élvezni kell, úgy, ahogy az a diákom, aki egy karácsonyi órán titokban végig kúszott négykézláb a termen, hogy megszerezze magának a karácsonyfára akasztott szaloncukrot. De ugyanakkor pilóta lett és felelősségteljes ember.
Szóval a legfőbb tanácsom: élvezzétek az életet, vagyis mindenki törekedjen rá, hogy összeszedje a bátorságát, és megszerezze a saját szaloncukrát, de amit kell, azt szívből tegye meg, felelősséggel.
