Szent István Gimnázium Öregdiák Baráti Kör

Interjú Galambosné Boross Julianna tanárnővel, öregdiákkal

2023. február 04.

Interjú Galambosné Boross Julianna tanárnővel 2019. július 3-án

Készítette: Varga Lili, 11.C

Fotó: Simon Gábor

–Jó napot kívánok! Először is szeretném kérni, hogy mutatkozzon be!

 – Galambos Jánosné vagyok, a születési nevem pedig Boross Julianna. A tablón is így vagyok rajta.

 –Hol született, hova járt általános iskolába?

 – Budapesten születtem, zuglói vagyok, tősgyökeres. Anyukám viszont pestújhelyi lett, mert ő ott óvónő volt, és ragaszkodott hozzá, hogy minket is oda vigyen a húgommal iskolába, úgyhogy én a nyolc évet egy nagyon jó általános iskolában, a Pestújhelyi Úti Általános Iskolában végeztem, ami még most is működik oktatási központként. Onnan ide, az Istvánba aztán sokan jöttek, az én évfolyamomról csak néhányan kerültünk ide. 1966-tól járok – jártam – az Istvánba. Nem tudom, hogy az osztályfőnökömről szeretnél tudni, vagy… mert az ő fényképe itt van, mesélhetek?

 – Persze.

– Azért is ültünk ide, mert Olgi néni, Horányi Mátyásné volt az osztályfőnököm. Ő magyar szakos tanár volt, és engem úgy vettek ide föl, hogy a Konorót igazgató úrhoz be kellett jönni beszélgetésre, és megkérdezte, hogy „melyik nyelvet szeretném az orosz mellé tanulni,” – mert orosz tagozatos voltam – „a latint, vagy a franciát?” Természetesen én a franciát választottam. Otthon apukám nagyon mérges lett, hogy hát miért nem a latint? Hát az mindennek az alapja! És amikor bekerültem szeptemberben, akkor kedves Olgi néni – egy máig megmaradt mondattal – azt mondta, hogy „Az osztály egyik fele a ködös Albion nyelvét fogja tanulni,” – ők az angolosok voltak – „a másik fele pedig a napfényes Itália nyelvét.” Én akkor tudtam meg, hogy olaszos lettem. Ez nem az én választásom volt. Koltay Gézáné, aki akkor itt az olasztanár volt, – és nagyon sokáig utána, egészen addig, amíg én az egyetemet elvégeztem, akkor lettem én itt az ő utódja, – nagyon magas felkészültséggel, és nagyon jól tanította az olaszt, én annyira megszerettem, hogy az orosz mellé aztán azt választottam egyetemi szakomnak. Az István Gimnáziumban ez volt az első élményem, hogy én itt olaszt fogok tanulni. Hallom, hogy te is olaszos vagy.

– Igen.

– És szereted is?

– Igen.

– Nagyon-nagyon örülök neki. Van utánpótlás. (mosolyog) Nem tudom, ha az olaszról még két szót mondhatok, itt az István Gimnáziumban több nyelvet tanítottak már korábban is: volt a latin, francia, német, akkor már az angol is, amikor én idekerültem, aztán az oroszt mindenkinek kötelező volt tanulni, nekem is az volt az első nyelvem. Ebben a bizonyos Pestújhelyi Úti Iskolában nagyon jól tanította akkor egy Munkácsi Gyuláné nevű tanárnő, akit én nagyon szerettem, és olyan jól megtanultam, hogy tagozatra jöttem. Az oroszra aztán később is még szükségem lett, ezért ez lett az egyik egyetemi szakom. Az olaszt a Koltay Márti néninél olyan jól megtanultam, hogy én úgy gondoltam, hogy ez lesz a másik szakom. Aztán végül egyetemre kerültem – 1970-ben érettségiztem –, és Szegedre vettek fel, a szegedi József Attila Tudományegyetemre. Nem tudom, hogy az istvános évekről esetleg akarsz még valamit kérdezni, vagy még több kérdésed van, amire szeretnéd hogy válaszoljak?

– Igen, az a kérdésem lenne az istvános évekkel kapcsolatban, hogy esetleg van valami olyan története, amire szívesen emlékszik?

– (nevet) Nagyon sok történetem van. Érdekes volt akkor ebben az iskolában tanulni. Az egyik ilyen jópofa történet az volt, hogy nekem az unokatestvérem járt ide korábban, és emiatt a családban mi úgy gondoltuk, hogy az István Gimnázium az egyetlen, ahová én felvételizhetek, de akkor ez még fiúiskola volt. Akkoriban az volt az érdekesség, hogy az Istvánba jártak a fiúk, iskolasapka meg - jelvény, és a Teleki Blankába, ugye a szomszédba, oda jártak a lányok.

            Amikor én istvános lettem, mi is jelvényt hordtunk – azt most nem tudtam elhozni, mert valahol elrejtettem. Divat volt még akkor az iskolajelvény, és hát kitettem a kabátomra, és állok a járdaszigeten, és valaki ránéz a jelvényemre, olvassa, hogy István Gimnázium – akkor még I. István Gimnáziumnak hívták –, megszólalt, „na, az Istvánt is koedukálták!” Ez akkor még újdonság volt, egy-két évvel korábban lett vegyes iskola. Én az A osztályba jártam, ami nyelvi tagozatos osztály volt.

– Ahogy a tablóképen láttam, elég sok lány volt ahhoz képest, hogy az István azelőtt fiúiskola volt.

– Igen, mert nyelvi osztály – főleg az idegen nyelvek a lányoknak a privilégiuma, oroszosok, angolosok... Hét fiú volt az osztályban összesen, de ők nagyon összetartanak ma is. Képzeld el, hogy az idő úgy elment közben, hogy jövőre már az 50. érettségi találkozónkat fogjuk ünnepelni, és úgy gondolom, hogy ezt majd valamilyen különleges eseménnyel fogjuk megünnepelni, az is lehet, hogy elballagunk. Engem még Kalotai tanár úr is tanított, aki itt az iskolában aztán nagyon sokáig volt tanár, ők is az 50. évfordulójukon elballagtak a ballagó diákokkal. Azt gondoltuk, hogy lehet hogy ezt majd mi is megtesszük…

– Ez aranyos!

– ...úgyhogy akkor azt látni fogod te is.

– Ki volt a legkedvesebb tanára, mi volt a legkedvesebb tantárgya? Ha szabad ilyet kérdezni, akkor melyik nyelv jelentett önnek nagyobb kihívást, és melyiket szereti jobban?

– Azt hiszem, nagyjából már válaszoltam erre: a legkedvesebb tanárom az osztályfőnököm, Olgi néni volt. A másik történet hozzá fűződik, hogy amikor én ide kerültem tanárként – ötödéves egyetemista voltam akkor –, Olgi néni még itt tanított. Én pedig annyira szerettem őt, hogy hiába biztatott a tanári kar, hogy tegezzem őt, hiszen pertuba kerültünk például a Márti nénivel, az olasztanárommal is, de én Olgi nénit soha nem tudtam letegezni. Úgyhogy így maradt, ő nagyon-nagyon kedves tanárom volt. A magyart úgy tanította nekünk, az irodalmat, hogy órákon volt, hogy felolvasott novellát, például Sánta Ferenc Sokan voltunk című novelláját tőle hallottuk. Azt hiszem, hogy ez nagyon sokat jelentett az irodalom megkedveltetésében, mert a tanár szájából hallani egy elbeszélést egészen más élmény, mint hogyha az ember csak saját maga olvassa. Ez nekem nagyon-nagyon kedves tantárgy is volt, meg tanár. Viszont a nyelvek közül én az oroszt nagyon megszerettem még általánosban, akkor ott nagyon jó tanárom volt.

               Itt a középiskolában a tagozaton Béres László volt az orosztanárom, őt úgy nevezték viccesen, hogy Béres apu, de ő valahogy nem annyira vette komolyan a tagozatos orosztanítást. Ő inkább színházi szervező volt, és palóc tájszólásban mesélt mindig, vagy szólt nekünk az órákon, ilyen mondatai voltak, hogy (a tanárnő megpróbálja a tájszólást utánozni – a szerk.) „Ne egyél kislyányka, mert megvastagszik a derekad!”. Meg amikor érettségi tételeket dolgoztunk ki, akkor mindig úgy diktálta nekünk a tételeket, hogy ezzel jól felkészüljünk érettségire. Úgy diktálta, hogy – hát ez már nektek újdonság – еще

 azt úgy kell írni, hogy „S betű farkincával, E betűre két pont” mert az egy olyan kis kötőszó – a „még” –, ami abszolút evidens, tehát ezt kellett volna mindenkinek tudni, de ő szépen mindig elmondta. Időnként elment, és színházjegyeket árult. Bement az osztályba, és azt mondta, hogy „adós, fizess!” Hát szegény Béres tanár úr, az az igazság, hogy annyira nem büszkélkedhettünk aztán az orosztudásunkkal, külön kellett hozzátanulnom, amikor szakra akartam menni, a kedvencem az olasz lett.

            Koltay Márti néni úgy tanította az olaszt, hogy rengeteg anyagot készített hozzá, például saját készítésű diákat, mert akkor még az volt az elérhető lehetőség, és kivetítette – városokról tanultunk például, Firenzéről, Rómáról, nevezetességekről, nagyon-nagyon érdekes volt, rengeteg kiállítást készítettünk. Akkor éppen Dante-évforduló volt, a Dante-mellszobor bent volt a teremben, az aztán meg is maradt, rám maradt, amikor én tanár lettem, úgyhogy sok vicces dolgot látott a Dante-mellszobor. Márti néni olyan élményszerűen tanított, hogy utána aztán ezt én is átvettem. Modern módszereket is használt, tehát például az iskolai laboratóriumot is ők vezették be Ábrahám tanárnővel együtt, mivel ők oroszt is tanítottak, arra is kidolgoztak anyagokat, meg olaszra is, amiket aztán mi ott gyakoroltunk az órán. Nekem az olasz a szívem csücske lett, és azzal biztattam a tanítványaimat, akik aztán később hozzám kerültek, hogy „ne szomorkodj, hogy olaszra kerültél, mert én is így kerültem ide, és látod, most itt vagyok tanárként, még belőled is lehet”. Ilyen volt az olaszhoz kapcsolódó viszonyom. Esetleg az egyetemi évekről is szeretnél két mondatot hallani?

– Persze.

– Igen? Vagy valami mást szerettél volna kérdezni?

–Hát, rá szerettem volna kérdezni, hogy említette ezt a nyelvi labort, szóval ezek szerint akkoriban még nem voltak külön nyelvi termek, hogy a Dante az olaszosoké, a Molière meg a…?

– De, voltak, fönt voltak akkoriban a második emeleten. Azokat abban az időben választották le, ezek a nagy termek, amik itt az iskolában most vannak, ezek a második emeleten pont az idegen nyelvi osztás miatt megfeleződtek. Volt egy olyan iciri-piciri, az a Horatius, nem tudom, Gábor (Simon Gábor, az Öregdiák Baráti kör elnöke – a szerk.) emlékszik-e rá, nem. A Horatius terem az olyan keskeny volt, hogy (mutogat) csak így fértek be a padok, és körbe ültek a gyerekek az asztal körül, mint egy szemináriumi teremben az egyetemen, ott tanítottunk. A nyelvi labor pedig az első terem volt a második emeleten, ott, ahol most a számítástechnika terem van. Olyan nyelvi labor volt, hogy egy külön részen le lehetett ülni, ahol ugye foglalkozás zajlott, mert a teljes órában nem a laborban ültünk, és olyan fülkék voltak, mint amilyenek a nyelvvizsgán egy időben. Nem tudom, hogy most milyenek vannak, a nyelvvizsgán akkoriban az a Tesla-labor volt, amit a tanári asztaltól lehetett vezérelni. Egyébként van egy cikk – azt már tényleg nem tudom, hogy hova tettem, a Szovjetunió újságban jelent meg, ahogy éppen a Tesla-laborban tartom az órát. Mivel a folyóirat címe Szovjetunió volt, ezért azt írták a cikk alá, hogy Galambos tanárnő oroszórát tart - az volt ugye az egyik szakom - de nem, az olaszos felvétel ment, úgyhogy olaszóra volt, és nagyon izgalmas volt, mert a gyerekek tudták úgy alakítani ezt a foglalatot, hogy ha egy picit kihúzták, akkor hallották valamelyik rádiónak – talán a Kossuth rádiónak a hullámhosszát. Ilyen tanári módszereket kellett akkoriban nekünk megtanulni, de ez akkor modern volt. Aztán sajnos leszerelték ezt a labort, pedig tényleg jól lehetett vele gyakorolni. Nektek most már nincsen ilyen, ugye?

– Most már nincs, magnóról játsszák le a hanganyagot a tanárok.

– Igen, igen, de van erősítő is. Volt a tanári működésem alatt egyébként egy másfajta labor, egy hordozható labor, ez a Shakespeare teremben Zsiday tanárnő segítségével került oda, és utána lehetett volna ezt bővíteni, de valahogy nem vált be nálunk. Még egy valakit szeretnék megemlíteni, a rajztanáromat, Papp Iván tanár urat. Ha látjátok ott azt a mozaikot…

– A mozaikot a másodikon?

– Igen, igen. Többek között. Most volt a tavalyi évben egy kiállítás Papp Iván tanár úr 100. születési évfordulóján. Nagyon szerettem a tanár urat. Nagyon sokat tanított nekünk. Nem a rajz, mint készség, hanem a művészethez való hozzáállás az, amit ő nekünk úgy megtanított, hogy csuda. Jó, hát lehet, hogy kell hozzá a befogadó is, tehát elképzelhető, hogy bennem is megvolt ez az érdeklődés. Apukám festegetett, talán így a családból is hozom ezt, de az ő tanítási módszere nagyon-nagyon érdekes volt. Önálló értekezéseket kellett például írnunk negyedikben művészettörténetből, és most eszembe jutott amikor égett a Notre Dame, hogy én például a Notre Dame-ot választottam akkor éppen témának. Nagyon szerettem a Tanár urat, ő sokat adott nekünk emberileg. Azt tudod, hogy régebben úgy voltak a szekrények, az öltözőszekrények, hogy kulccsal zárható elválasztott részek voltak, most már mintha átalakították volna? Vagy úgy van még?

– Igen, a másodikon még látni egy párat.

– A másodikon még van. Na, ezek a szekrények voltak minden osztálynak a kis búvóhelyei, meg a kabátlerakó helye, viszont akkoriban, amikor én idejártam, nem volt ám divat az, hogy mindenkinek legyen saját kulcsa! Akkor azért nem voltunk úgy eleresztve, a hetesnek kellett mindig a kulcsot hozni-vinni, és hát én elég feledékeny kis lányka voltam. Egyszer otthon felejtettem a kulcsot, és az egész osztálynak egész nap hozni-vinni kellett a kabátját magával, mert ugye Boross Juli otthon felejtette a kulcsot. És akkor Papp Iván tanár úr kedvesen rám pirított, hogy „Juli, hát nem látod, hogy az egész osztály most miattad kell, hogy így hurcolkodjon?” És énnekem ez azért esett annyira rosszul, mert a lelkiismeret-furdalás már eleve megvolt bennem, és akkor az én kedves tanárom még rám is pirított, hát nem volt jó érzés! Úgyhogy ő volt a másik nagyon kedves tanárom, de sorolhatnám sorban, akik még tanítottak, mert azt hiszem, hogy nagyon nagy egyéniségek voltak. Nem tudom, biztos szerencsém volt, hogy így kifogtam. A későbbi igazgatónő, Szakáll Istvánné, akkor fiatal tanárként tanított fizikára például, a másik nevezetes Fórizs József, aki az iskola korábbi igazgatója volt, ő történelmet tanított nekünk, Rácz János tanár úr matematikát, hát róluk külön meséket lehetne mondani! A nyelvi tagozatos osztály azért nem volt eleresztve nagyon matematikából, úgyhogy iszonyúan féltünk tőle! De végül is sok mindenkitől nagyon sokat kaptunk. Ezek talán a legfontosabb gimnáziumi élményeim. Azt a tablót azért érdemes majd megnézni itt a folyosó elején, talán te is láttad, az a termünkkel szemben van. Akkoriban nem volt neve ezeknek az alsó, földszinti termeknek, azt I. A-nak hívták, ami most a Petőfi terem, ezért oda tettük a tablót.

– Amikor ide tetszett járni, akkor is tudta már, hogy tanár lesz? Akkor is úgy gondolta, hogy mindenképpen ide szeretne visszajönni tanítani?

– (mosolyog) Ez aranyos! Nem, ez egyáltalán nem lehetett az embernek álma, nem tudatos választás volt, hanem nagyon nagy szerencse. Az, hogy én Szegedre kerültem, annak az volt az oka, hogy akkoriban nem indult minden évben az olasz szak, hanem csak kétévente, és felváltva volt Pesten, illetve Szegeden. Én Budapestre jelentkeztem az Eötvös Lóránd Tudományegyetemre, ott is felvételiztem, és olyan sokan voltunk abban az évben – Ratkó-korszakbeli gyermek vagyok – hogy nem tudtak mindenkit fölvenni, viszont úgy látszik, a felvételink olyan szinten sikerült, hogy szerettek volna, a pontszám megvolt. Ezért indítottak egy külön évfolyamot Szegeden is, és azokat, akik nem kerültek be helyhiány miatt a pesti egyetemre, azokat Szegedre irányították, így én is oda kerültem a József Attila Tudományegyetemre. Életemben először voltam akkor Szegeden, amikor elkezdődött az egyetemi év, viszont megszerettem. Az első év után szerettem volna onnan eljönni az ELTÉ-re, de nem engedtek el bennünket – mert egy egész évfolyamot nem engedhetnek el –, így ott maradtam Szegeden, és végül kijártam ott az egyetemet, az öt évet. Olyan kedves városommá vált, a Tisza-parttal meg az ottani diákélettel, talán te is ismered, hogy minden egyes osztályomnak az első osztálykirándulása nem volt kérdés, mondtam nekik hogy „gyerekek, most ti nem választhattok, Szeged.”

– Szeged és kész :D

– ...és mentünk. Úgyhogy ennyit erről. Az, hogy én visszakerültem az Istvánba, az annak volt köszönhető, hogy az egyik tanárnő, Fodor Brigitta veszélyeztetett terhes volt, és kellett a helyére tanár. Ötödéves voltam akkor, úgyhogy végül is levelezőre kellett kijönnöm, mert Koltay tanárnő, ismerve engem, megkért, hogy tanítsak itt, így 1975. januárjától kezdve van itt munkaviszonyom a Szent István Gimnáziumban – akkor még I. István volt –, és azután, hogy azt a félévet félállásban letanítottam, utána következő szeptembertől lettem teljes jogú tanár itt. Akkor előbb oroszt tanítottam, utána pedig mind a két tantárgyat. Nagyon örültem, hogy ide visszakerültem, de tudod milyen furcsa volt az, amikor a volt tanáraid mint kollégáid állnak veled szemben, te meg még egy kis gyereknek érzed magad, és úgy gondolod, hogy talán még tegezni se mered őket? Aztán kialakult persze a kollégai viszony, de mindig tudtam, hogy ők a volt tanáraim, úgyhogy a tisztelet mindig megmaradt bennem. Aztán jött nekem is ide egy-két tanítványom, úgyhogy az már izgalmas volt.

– Hogyan emlékszik vissza az első évére, amit diákként, majd tanárként itt töltött?

– Az iskolában. Akkor először ott kezdem, hogy diákként nagyon más volt az általános iskolához képest bekerülni ebbe az óriási épületbe, már rögtön a kapu megfogott, amikor ide először beléptem, azóta is így emlegetjük az osztálytalálkozókon, hogy „ez a nagy kilincs, ez a nagy ajtó!” És hát nyilván a tanárokkal sem volt először olyan közvetlen viszonyunk, az általános iskolában az ember már barátként ismerte őket. Az osztálytársak – nálunk sok lány volt, kevés fiú, velük azért ki tudtuk alakítani a kapcsolatot. Engem a köpeny az azért zavart, mert kötelező volt a viselete, de nálunk anyukámék azt gondolták, hogy az milyen jó lesz, ha majd ő megvarratja azt a köpenyt – akkoriban nagy divat volt a nejlon – és nejlon anyagból önálló, tehát saját szabású köpenyt készítettek. Csak egy volt a baj, hogy nem sötétkék volt, hanem világoskék. És akkor ez nekem olyan kényelmetlen volt, hogy ott ülök a többiek között, és hát az a világoskék rögtön kivilágít a többiek közül. Mondtam is a szüleimnek, hogy ha most valami rosszat fogok csinálni, akkor biztos, hogy rögtön tudják, hogy „az a világoskék köpenyes lány volt”! De hát aztán nem volt ebből külön gond. Érdekes volt az, ahogy a tanárok tanítottak, és hozzá kellett ahhoz szoknunk, hogy azért egy középiskolában már más jellegű a követelmény, sokkal többet kell tudni, de azt hiszem, hogy maga a miliő, az, hogy ott az első teremben, a földszinten pont a kertre nyílt – ami az István Gimnázium nagy előnye ez a kert. Hogy itt az Ajtósi Dürer sor oldalán kevés osztály van, úgy tervezték az épületet, hogy lehetőleg a kert felé nézzenek a tantermek, és a miénk pedig az első volt, gyönyörű fák beborították, azt hiszem, hogy már maga az egész atmoszféra megfogott, amikor idekerültem. Voltak azért sikertelenségek is persze, mert hát másképp kérdeztek az itteni tanárok, mint az általánosban, de meg lehetett ezt, azt hiszem szokni. Ennek most már lassan – illetve nem lassan, hanem már elmúlt – 50 éve, mert most már az 50. érettségi évem lesz jövőre. Ebből a távlatból olyan nagyon sok negatívumra nem emlékszem, hogy bántott volna maga az iskola. Szigorú volt, az tényleg igaz. De emberségesek voltak a tanáraink, és szeretetreméltóak, én erre emlékszem. Nekem egy volt az, amit nem szerettünk, ezt Kalotay tanár úr tanította, most fönt a kiállításon van is kép róla, műhelygyakorlatunk volt. Egy nyelvi tagozatosnak ez annyira furcsa, most miért kelljen nekem reszelni? Meg esztergagépnél is dolgoztunk, ilyen munkákat végeztünk, és ez ellen mi nagyon tiltakoztunk, hogy most miért kell nekünk két órát ezzel eltöltenünk? Volt egy tokmánykulcsos esetem is, az esztergagépnél amikor elindítod a munkafolyamatot, akkor van egy tokmánykulcs, amit el kell tekerni, és akkor az befogja azt a munkadarabot, amit esztergálsz. Na de azt a tokmánykulcsot onnan ki kell venni olyankor, amikor már megszorítottad az anyagot, mert hogyha elindul a gép, és forog, akkor az ugye kiesik. De hát én kicsit feledékeny voltam, mint mondtam, és bizony volt egy olyan eset, amikor indítottam a gépet, és a tokmánykulcs repült, szerencsére nem az előttünk dolgozónak a nyakába. Sajnos leszerelték már ezt a műhelyt, ipari érdekesség lett volna, hogyha megtartják. Azt hiszem, valamilyen múzeumba kerültek az itteni gépek. És Kalotay tanár úr akkor, fiatal tanárként volt nekünk a műhelytanárunk, aztán később számítástechnika tanár lett itt.

            Aztán amikor tanárként kerültem ide vissza, az még érdekesebb volt, mert akkor nem csak az volt szokatlan, hogy egyetemi közegből, de egy féléves orosz részképzés után január végén kezdtem el itt a munkát, de először csak betanítottam egy tanárnő helyén, később viszont egész osztályokat tanítottunk. Nekem például a C-seket adták, a IV. C-t meg a III. C-t. A III. C-ben a később itt tanító Emese György tanár úr is ott volt többek között, és bizony akkor még egész osztályok tanultak nyelvet, és hát az oroszt azért nem annyira szerette mindenki. Ahogy jön az első csoportom – tudták, hogy egyetemi hallgató vagyok, akkor nem végeztem még –, rögtön azzal kezdték, hogy „hát akkor mi most téged tegezhetünk, ugye?” Én meg mondtam nagy magabiztosan – mert hát ugye én már tanárnak jöttem ide –, hogy „hogy gondolod? Hát én a tanárotok vagyok!”, és akkor jött a Tanárnő és az ucsityelnyica megszólítás, és furcsa volt, hogy most miért akarnak ők engem tegezni? Most már értem, akkor nem értettem. Aztán a volt tanáraimmal való kapcsolat, amiről az előbb beszéltem, az is nagyon érdekes volt. Ezt meg kellett szoknom, de hamar osztályfőnök lettem, gyorsan be kellett illeszkednem az itteni közegbe. Nagyon sok idős tanár volt akkor még az István Gimnáziumban, egy páran voltunk csak fiatalok, azt nehéz volt megszokni, aztán változott a kép. A végére én lettem az idős, és most már nagyon sok fiatal tanárotok van, tudom. Talán ez az, ami az első évet jellemezte.

– Kik voltak a barátai a tanári karban a Tanárnőnek?

– Hát, mikor? Mert amikor ide kerültem, akkor természetesen először a velem azonos szakot tanító olasz szakos Koltay tanárnő lett közvetlen munkaköri barátom, mondjuk így, de, aki velem együtt kezdte, szintén orosz szakosként, Horváth Rózsa is. Egyidősek voltunk, állítólag egy picit hasonlítottunk is egymásra, a diákok minket barátokként kezeltek, mi is nagyon jóban voltunk. Később pedig kialakult egy olyan igazi nyelvészgárda, mondhatom ezt. Mi, akik az idegen nyelvet tanítottuk, és nagyon sokan akkor még orosz szakosok voltunk, egy komoly baráti társaságot képeztünk, összejártunk, gulyáspartikat rendeztünk, éjszakákat beszélgettünk. Volt egy kis ellentét az idősebb tanárokkal is talán, tehát ez nagyon érdekes közeg volt, de azt hiszem, hogy főleg a nyelvi tanárok. Van egy 2002-es tabló fönt a 2. emeleten a Díszterem mellett, és ott úgy tették föl a tanárokat, hogy akik amilyen szakosok, olyan sorban jöttek, és mi, a nyelvészek nagyon összetartottunk, úgyhogy azt hiszem, hogy ők voltak talán a legközelebbi barátaim. Akik így megmaradtak végig: Kovács Ilona tanárnő, aki nem sokkal utánam került ide, ő orosz-magyar szakos tanár volt, aztán németet tanult, mint ahogy én is az orosz után németet kellett tanuljak; Jahoda tanárnővel is – akkoriban egyszerre kerültek ide – vele is nagyon jó viszonyt alakítottunk ki, ezek ilyen családi-baráti viszonyok is. Hát most nem tudom, kit hagyok ki? Ne hagyjak ki senkit! Aztán később is alakultak ezek. Én először az orosz munkaközösséget, aztán később az idegen nyelvi munkaközösséget kaptam meg munkaközösségi vezetőként, és többek között az volt az egyik tisztem, hogy összehozzam az azonos szakot tanítókat. Sok érdekes esemény volt, például az orosz idejében volt a „Ki tud többet a Szovjetunióról?” című vetélkedő, amire nem csak diákokat készítettünk föl, hanem tanári csapat is indult, ahol vinnünk kellett otthon elkészített salátát például, nekünk kellett válaszolni a kérdésekre. Ezt a Radnótiban tartották egyébként, arra már nem emlékszem, hogy hányadikok lettünk, de ezek mindig összehozták egymással a tanárokat. Nagy divat volt itt a névnapozás az István Gimnáziumban, ezt – nem is tudom, talán még a Fórizs igazgató úr vezette be –, hogy egymás névnapját mindig megköszöntöttük, és tartottunk egy kis összejövetelt, ahol megünnepeltük az éppen névnapos ünnepeltet. Később még olyan események is voltak, hogy valahol kinn tartotta a tanévzáróját a tantestület, tehát például Martonvásárra mentünk ki együtt, és akkor azt tulajdonképpen összekötöttük azzal, hogy Fórizs igazgató úr meghívta az egész tantestületet a telkére, és akkor ott voltunk velük. Tehát baráti viszony volt azért a tanárok között. Hát azt hiszem, hogy a kérdésedre ennyit tudok most erről mondani.

– Esetleg vannak olyan osztályok, diákok, akikre szívesen emlékszik?

– Hát, meg kell hogy mondjam, ezen előre gondolkoztam, mert azt gondoltam, hogy ilyen kérdésed lesz. Énnekem mindegyik. A találkozókra el szoktam menni, meg szoktak hívni, és amikor az érettségi találkozón emlegetjük a múltat, mindig olyan érzésem van, hogy ők a barátaim. Tehát az osztályok, ha olasz szakosként is tanítottam őket, vagy orosztanárként tanítottam őket, – most ezeken a nosztalgiaórákon is mindig kiderül, hogy nagyon jó volt közöttünk a kapcsolat –, tehát azt hiszem, nekem egy ilyen alap hozzáállásom, hogy nem igazán szigorú tanár voltam, hanem olyan tanár, aki szívesen dolgozott együtt a diákjaival. Most éppen az egyik érettségi találkozón köszönte meg az egyik diák, aki – hú, hány éve végzett? – 30. találkozó volt. Azt mondta: „Tanárnő, szeretném megköszönni azt, hogy amikor arról volt szó, hogy érettségire készülünk, akkor azokkal tetszett foglalkozni, akik szerettek volna érettségizni. Mi, akiknek az orosz csak kötelező tárgy volt, és nem igazán szerettük, azokat nem tetszett molesztálni, hanem meg tetszett engedni, hogy mi ott a hátsó padban ellegyünk, és valami minimális dolgot teljesítsünk, és én ezt most szeretném megköszönni”. Most ő éppen külföldön nyelvtanár, angolt tanít. Ugye egy kötelező tantárgyról van szó, amit tényleg kötelezően kellett mindenkinek tanulni, viszont nem mindenkinek volt rá szüksége, és ezt (hogy nem erősködött, hogy márpedig mindenki tanulja meg az oroszt – a szerk.) nagyon jó néven vették a diákjaim. Lettek olasztanárok a diákjaim közül. Vittem őket mindig arra a bizonyos olasz fesztiválra, amit te is biztos ismersz, ez a Festival d’ Italiano. Minden évben valamelyik iskola megrendezi, és ott általában énekszámokkal is fölléptünk, betanultunk egy pár dalt, mint most az idegennyelvi éneklésen is karácsonykor ezek előjönnek. Volt, hogy nyertünk is például első helyezést ezzel. Volt egy olyan csapatom – a B-sek –, akik egy egész kis kamarakórust alakítottak. A zene volt a másik kedvencem, amit nagyon szerettem, még Záborszky tanár úr idején diákként. Az élőbeszéd versenyen is voltak jó helyezéseink, egy fiú például – az eredményhirdetésre be kellett mennünk – Győrfi Zolinak hívták, és várjuk hogy „na, akkor mikor mondják a nevét, mikor mondják?” Nem számítottunk rá, hogy a 4. helyre került ezen a versenyen, de volt aztán még jobb helyezésünk is. Volt egy félig spanyol származású tanítványom, aki Kubából érkezett haza, édesapja kubai, anyukája magyar, és ő így spanyol anyanyelvűként az olaszt nagyon könnyen tanulta, és gyönyörűen beszélt, a kiejtése csodálatos volt. Ő például az élő beszéd versenyeken mindig nagyon jól szerepelt, Roca Bettinek hívják. Lettek tanárok, ő is például olasz szakra ment, és hát én azt mondom, hogy minden egyes osztályom, akiket végigvihettem – meg akiket csak elkezdtem –, a szívem csücskei. Nem tudnám kiemelni, hogy csak ez, vagy csak az, mert most is tartom velük a kapcsolatot, sőt már a gyerekeiket is láttam. Elhoztam egyébként, megmutatom, ezt a legutolsó osztályomtól kaptam, mert mindig azt kértem, hogy ha elmennek, akkor egy ilyen albumot…

– Kis könyvecskét?

– …egy ilyen kis naplót készítsenek, igen, ahol felírtuk, hogy ki kicsoda, és épp hol vannak. Nekik most volt a 10. évfordulójuk, jót mutatok? Várjál! 9.D, igen, a 10. évforduló. 2009-ben végeztek, ez az első év, és akkor most megmutatom neked is, itt a bizonyos szegedi kirándulás! (nevet) Aztán amiket ők készítettek kis képeket... És akkor a végén az olasz. Nem tudom, melyiket mutassam neked, itt is volt egy olyan kislány, a Leila, akinek az édesapja arab volt, és nem akarták elengedni velünk kirándulni, csak úgy, ha az anyukája meg a kistestvére is jöhetett velünk, úgyhogy én mindig vittem az anyukáját meg a kistestvérét kirándulni. (nevet) És akkor mindjárt itt van az utolsó év – ja, ez már az érettségi képek, tablóképek – és Leila is itt van valahol.

            Éppen most volt a 10. éves találkozó, most már vannak családanyák köztük, vagy itt van a Gábor, aki egyáltalán nem akarta az olaszt tanulni. Ő nagyon jó angolos volt, és hát ő beérte a kettessel, viszont filozófiából ledoktorált és külföldön végzett, úgyhogy van, akit hagyni kell, hogyha nem szereti meg az oroszt vagy az olaszt. És akkor itt a végén Hermesz Zoltán tanár urat is azért említsem meg a legutolsó osztályomnál, aki – ő volt az osztályfőnök-helyettes – a Columbus utcából jött ide hozzánk abban az évben, amikor ők kezdtek, és végigkísért bennünket. Én egyszer beteg is lettem, éppen műtétem volt, és Zoli akkor átvette egy időre az osztályt, és úgy végig ott volt velünk minden egyes kirándulásunkon, klubdélutánunkon. Nagyon kedves emlékem ez az utolsó osztályom is.

            De mondhatnám az elsőt is, ahol sajnos már el is kellett temetnünk egy tanítványomat, Az az osztály 1980-ban érettségizett, tíz év volt közöttünk a korkülönbség. Az Erkel család leszármazottja, Erkel Andris ebben az osztályban tanult. Nekem ez egy nagyon nagy veszteség volt, mert amikor egy tanárnak a tanítványát kell eltemetnie, főleg úgy, hogy osztályfőnök volt, az egyszerűen felfoghatatlan.

            Nagyon sok tanítványomhoz fűz nagyon komoly és közeli kapcsolat. Szeretem őket nagyon, aki facebook-ozik, az látja is, mert fel szoktam tenni. Még egy kedves élményem, ami egyébként nem tudom, hogy mennyire jöhet ide, az iskola évfordulója. Mondtam már, hogy a fiam a 75. évfordulókor született (1977-ben), 2002-ben pedig a 100. évfordulót ünnepeltük, és ott, a Kongresszusi központban egy nagyon nagy ünnepséget csaptunk. A kórust is összehozta Záborszky tanár úr, és abban többen énekeltünk, akik voltunk kórustagok, mint például Jakóts tanárnő, aki most ment nyugdíjba, volt istvános. (Mutatja a képet.) Itt mind volt istvánosok vannak a színpadon, a matektanárunk, Chikány Klári, ez itt én vagyok, Jakóts tanárnő, Kalotay tanár úr és Szabó tanárnő. Mi mind volt Istvánosokként kerültünk ide vissza tanítani, és ahogy a színpadon megszólaltunk! Abban az évben adtuk elő az első tanári táncot is, ez a palotás volt, aminek itt van ez az emléke. Úgyhogy ez nekem nagyon nagy élmény volt, mert én mindig nagyon szerettem a palotást, és mindig vágyakoztam, de valahogy a tánc, az – nekem legalábbis – kiesett, és ez a tanári tánc, ez nagyon szép emlék számomra. Aztán megismétlődött, a következő évben egy angol keringő következett, akkor Kalotay tanár úr volt a partnerem, és aztán utána még egy pár – egy pár kép, ez a nagyteremben készült, hát ez nagyon izgalmas volt, ott a sok ember előtt táncolni, aztán persze cikkeztek is erről. Nagyon-nagyon szép emlékek ezek, az összes szalagavató nagyon szép egyébként. Az nekem mindig olyan megható, amikor a diákok azt a keringőt előadják a gyönyörű ruhájukban – biztos, hogy neked is nagyon tetszik –, az valamiért olyan ünnepélyes pillanat, mint régebben az elsőbálozók voltak, úgyhogy örültem, hogy ennek a része lehettem.

– Osztályfőnökként mennyire más megélni egy szalagavatót, mint „csak” olyan tanárként, aki végigvitt egy osztályt?

– Én azt hiszem, hogy az osztályfőnökség egy külön lelkiállapot. Az ember az osztályával olyan kapcsolatot alakít ki, mintha a második anyja lenne, vagy ha férfi tanár, akkor az apja. Én azt gondolom, hogy itt, a középiskolában olyan életkorban vannak a gyerekek, hogy már elég önállóak. Ugye nyolcadik után, 14 évesen azért már sok mindent rájuk lehet bízni, viszont még egy picit azért hajlanak arra, hogy elfogadják néha a tanárok szavait is, és éppen 18 éves korukig érik be nagyjából az a folyamat, amikor szinte fiatal felnőttekké válnak, aztán majd persze az egyetemen ez folytatódik. De én azt hiszem, hogy ez a 14-18 éves korosztály, főleg osztályfőnökként egy annyira meghatározó időszak, hogy én minden osztályommal úgy éltem ezt meg, mintha együtt nőttünk volna, mintha együtt éltük volna meg ezt a négy évet külön-külön, és amikor találkozók vannak, akkor ezt mindig felemlegetjük.

Elvittem például az egyik első osztályomat még a '80-as években egy szicíliai diákcserére. Nem csak ők jöttek, hanem jött azért még egy pár olaszos is. Palermóba mentünk, és hát az nagyon izgalmas volt. Akkoriban még úgy kellett engedélyt kérni, tehát el kellett menni, Kerületi Tanács, Fővárosi Tanács, és aztán majd a minisztérium. A minisztériumban éppen az az orosztanárnőm adta meg az engedélyt, akit az általános iskolában nagyon szerettem, és kimentünk Palermóba. Nagyon izgalmas volt, mert ugye akkor a vasfüggönyön túlra azért annyira nem szerveztek cseréket, és egy különjáratot rendeltünk, négy iskola – négy gimnázium fogott össze. Az olaszok kezdeményezésére mentünk egyébként, és egy nagyon jó palermói gimnáziummal cseréltünk, ahol például az ottani önálló parlamentnek van egy kultúrattaséja, az ő fia is oda járt hozzánk. Ezt most emlegettük egyébként a nosztalgiaórákon, hogy mi felkészítettük a diákokat mindenre – hogy ott azért vigyázni kell, mert ugye Palermo azért egészen más világ, a maffia és satöbbi világa. Na most ebből mi aztán tényleg semmit nem tapasztaltunk, mert egyrészt jó családokhoz kerültek a gyerekek, például ez a kultúrattasé, (nevet) aki aztán vissza is jött, amikor ők itt voltak. Nagyon nehezményezték, hogy mi itt csak egy vendégszobát tudtunk számukra biztosítani úgy, hogy külön a nők, külön a férfiak egy-egy kis vendégszobában, úgyhogy furcsák voltak a viszonyok. Viszont az osztályközösség szempontjából annyira meghatározó volt aztán ez a csere, hogy amikor oda kerültek, hogy szalagavató tánc, akkor egy szicíliai tarantellát tanultak be, úgy, hogy nem csak az olaszosok, hanem az egész osztály. Azt Szegeden a fesztiválon be is mutattuk egyébként, és ott is nagyon nagy sikere volt, és egy elég híres koreográfus, aki főleg néptáncokat tanít - Manninger Miklós(a lánya ide járt hozzánk) tanította be - ő volt a koreográfusunk. Úgyhogy ez olyan nagyon nagy emlék volt ezzel az osztályommal, az E-sekkel, de minden egyes osztályomra mondhatnék egy érdekességet. Mondjuk az A-sok, akik a '90-es évek fordulóján lettek nyelvi tagozatosként a tanítványaim, velük ott voltunk a parlamentnél, amikor a köztársaságot kikiáltották, ugyanis Szakál igazgatónő azt mondta, hogy iskolaidő alatt megengedi, hogy elmenjünk, és hát, aki akarta, elvihette az osztályát, szóval nekünk ez egy nagy közös élmény, hogy ott voltunk, amikor bejelentették, hogy Magyarország köztársaság. Ez izgalmas volt nagyon.

– Ha már a diákcserénél tartunk, iskolán kívüli programok közül mi volt a legemlékezetesebb? Tanulmányi versenyek, táborok, szüretelés…

– Hát, ezeket a „legeket” nem szeretem. Nekem nagyon emlékezetes volt minden osztálykirándulás. Minden osztályomat igyekeztem elvinni úgy, hogy az országnak legalább két-három-négy sarkát megmutassam. Szerettük ezeket a közös élményeket, mert ott egy picit lazább a tanár is, és általában olyan tanárok – vagy néha szülő – jött velem, akikkel azért jól tudtunk közös programokat csinálni, a biliárdozástól kezdve a hegymászásig, de ott is volt olyan, hogy az egyik részét – a nevekkel vagyok mindig bajban – Tamás, matematika tanár – bevállalta, hogy egy szülővel biciklivel a Börzsönybe elviszi az egyik társaságot…

– Halek tanár úr?

– Halek tanár úr, így van, biciklivel vitte őket, én pedig a kisvasúttal vittem a többieket. Tehát ilyenek is voltak. Hermesz tanár úrral nagyon sok közös főzésünk volt, amikor paprikás krumplitól a gulyásig készítettünk mindenfélét. Ilyen 1-2 napos kirándulások voltak ezek, általában a Balaton mellett, Pécsett, de olyan is volt – azt most is emlegettük –, hogy Pécsen a Mandulás kempingben szálltunk meg – ugye ez a szálláskeresés is mindig egy külön ügy volt –, és az osztályomnak javasoltam, hogy menjünk fel, még ott a tetőt nézzük meg, és utána menjünk le Pécsre, a városba. Állt velem szemben az osztályom, és azt mondták, hogy „Tanárnő, mi oda nem szeretnénk felmászni.” Hát erre mit tehet egy osztályfőnök? Mondom „jó, akkor szavazzunk”, és akkor megszavazták, hogy nem mászunk föl a hegyre. Ilyenek voltak. Voltam Tiszapüspökiben sokszor tanárként, és hát a legutolsó, az ezzel az utolsó osztályommal lett volna a gólyatábor, és előtte volt a rendes tábor. Úgy eláztunk, hogy még a Lázár igazgató úr is így… (lapátolást imitál) Hát a szennyvíz már jött visszafelé, mert nem győzte az ürítő elnyelni, és olyan borzalom volt, hogy csúszott a talaj nem lehetett levenni a csizmát. PrinczÁgnes volt akkor a könyvtáros, ő is ott volt kísérőtanárként, és azon nevettünk, hogy ő úgy tudott csak a sátrába bemenni, hogy én kívülről húztam le róla a csizmát, de mondom „te benn vagy a sátorban, én meg esek bele a sárba!” Elmentünk, elegünk volt. Kalotay Tanár úr nagyon szerette volna, ha folytatjuk természetesen a táborozást, mert úgy volt, hogy a gólyatábor is ott lesz az utolsó osztályommal…

– Tiszapüspökin?

– Tiszapüspökin ebben a folyamatos folyamatos esőben. És hát nem tudom, mennyire ismered az ottani körülményeket, azért ott a buditól kezdve... ugye hát sátortábor, ott mindent át kell élni. Fellázadtunk. Fellázadtunk, lefújták, és azt mondták, hogy „jó, nem kell ide visszajönni”, mert úgy volt, hogy mi osztályfőnökök még visszamegyünk. Én mondtam, hogy nem megyek vissza! És akkor Soltvadkertre mentünk, az volt az első soltvadkerti táborozás, és hál' istennek azóta most már ott tartják, ami nagyon nagy élmény volt. Ezt az osztályfőnöki viszonyt kérdezted az előbb, annyira elvoltam, hogy jönnek az én új kis diákjaim, és mindegyiket fogadni kell ott a busznál, meg fölszállítani, hogy egyszerűen nem vettem észre, hogy a saját csomagom – azzal abszolút nem törődtem – őket fölszállítottam, én meg az iskola mellett itt hagytam, bocsánat, ott, (nevet) az Ajtósi Dürer soron a saját csomagom. Mikor leértünk, mondom „hol van az én csomagom?” Akkor kellett ide visszatelefonálni, hát persze, hogy ott volt kint az utcán, még jó hogy nem vitték el! És akkor a Libárdi tanár úrék autóval jöttek a Boros tanár úrral, ők hozták utánam a holmimat. Úgyhogy ilyenek voltak ezek a kirándulások.

            Minden osztályommal általában egy évben két kirándulást csináltunk: egy kötelezőt, meg egy nem kötelezőt. A táborozás és a diákcserék is folytatódtak, mert Palermóba még egyszer el tudtunk menni '92-ben is – ugye '87-ben volt az első – és aztán sikerült egy észak-olasz kapcsolatot kialakítani, ahová most ti is jártok, San Vito. Annak a 10 éves évfordulója volt tavaly, hogy minden évben sikerült eljutni San Vito-ba, és azt is nagyon szerettük, úgyhogy ez nekem még egy külön élmény volt.

És hát az olasz nyelvből voltak a fesztiválok, ahová mindig elmentünk. Minden évben elvittem a tanítványaimat, teljesen mindegy volt, hogy Szombathelyre kell leutazni, vagy Debrecenbe, vagy Nyíregyházára, mindig mentünk, és mindig több kategóriában indultak. Nagyon szerettem a szabadidős tevékenységeket. És persze a klubdélutánok. A karácsony, az ugye hagyomány volt, és az osztályaimmal mindig nagyon bensőséges karácsonyi ünnepségeink voltak, úgyhogy ezeket mi nagyon szerettük.

            Most így hirtelen nem jut eszembe több, de azt hiszem, hogy ez is bőven elég…

Ja, igen, a színházlátogatások. Színház és hangverseny, a Zeneakadémiára én mindig szerveztem a gyerekeket, mert a zene az az egyik vesszőparipám. Úgyhogy ott is mindig találkoztunk, és jöttek szívesen. Olasz színházat is láttunk, ha vendégszerepeltek itt. Ez mind, azt hiszem, nagyon meghatározó tud lenni. Hogy egy tanár nem lehet a gyerekekkel csak a tanórán, azt gondolom, hogy ez úgy vele jár (a tanársággal – a szerk.). A mostani gimnázium, úgy látom, hogy sokkal lazább ilyen szempontból.

– Igen.

– Nagyon sok mindent csináltok. Egyszer-kétszer meghívtak egy irodalmi színpadi előadásokra – az is egyébként nagy divat volt, hogy minden osztálynak be kellett valamit mutatnia a Gólyabálon, ez nem tudom, hogy most is így van-e, hogy be kellett mutatkozni a diákoknak…

– A Deákavatón van ez most.

– Igen, Deákavató, de előtte még Gólyabálnak hívták. És volt ilyen, hogy drámavetélkedő, akkoriban. Az osztályaim mindig részt vettek ezen, és emlékezetes előadásokat tartottak, mondjuk a Tótékat mutatták be, és szívesen emlékszem vissza nagyon sok darabra... Most viszont nagyon jól működik az irodalmi színpad! Nem?

– De.

– Sok bemutatót láttam, például a Dzsungel könyve, amit most már a magyartanárok közül néhányan készítenek.

– Van most már drámatanárunk is.

– Ja, igen, a drámatanár, Kiss Gabriella.

– Bóka tanár úr is eléggé kiveszi a részét belőle a diákszínjátszókkal.

– Igen, ők már utána kerültek ide az Istvánba, és azt hiszem, hogy nagyon felpezsdítették a diákok életét ezzel, mert nagyon egyívású, fiatal tanárok. Amikor én idejártam, akkoriban még inkább ez a Zeneakadémia, színházlátogatás, ezek voltak a jellemző közös programjaink. Meg hát a kórussal, a Záborszky tanár úr akkoriban alapította az István kórusát, és azzal minket például elvitt Gerába, az NDK-ba, akkor még oda lehetett könnyen kijutni mindenféle fesztiválokra. Gyöngyösre is mentünk kórusfesztiválra, és hát nekünk ez volt a profilunk, a szabadidős elfoglaltságunk, ami összehozta a vidámságot is. Idősebb Záborszky tanár úrral nagyon sok ilyen közös programunk volt. Mostanában énszerintem viszont nektek ez a sok fiatal tanár olyan sok lehetőséget biztosít, igaz?

– Igen, hát nálunk is megvannak még azért a közös színházba járások…

– Persze, hát azt gondolom, hogy nem marad el.

– Meg a koncertek…

– A bérletekkel, az istvános bérletekkel?

– Hát nyilván kevesen, de ...

– Aha…

– ...sajnos. De azért még megvannak ezek a lehetőségeink és kórus is van, persze, amit Csonó tanárnő vezet.

– Igen, azt hallottam, és valami gyönyörű. Most a pedagógusnapra is, amit előadtak, és a fiúk indultak is szintén versenyen, az profi, az nagyon-nagyon jó! Én azt hiszem, az István Gimnáziumban a Zeneiskola eredetileg itt volt, aztán kettévált a két intézmény, mert Záborszky tanár úrék megkapták a Columbus utcai székházat, és ott kialakították a Zeneiskolát. Én el is kezdtem tanítani, nem ott, hanem ide jöttek helybe a magánénekesek, és nekik tanítottam olaszt egészen nyugdíjazásomig, sőt, nyugdíjazásom után is még egy keveset, mert hát őnekik az olasz a Zeneakadémiára is kell, meg az Operához is, fordítottunk mindig operaáriákat, és mondtam nekik, hogy ezt én se tudom olyan jól, ehhez külön szótár kell! (Nevet.) De így a korrepetitoroknak segítettünk. Viszont megtartotta az István ezt a vonalat is szerintem. Tehát így, hogy a Záborszky tanár úrék különváltak, és ugye korábban ott, a színpad mögött volt az irodájuk, ami egy kicsit elvett az itteni színházteremből, de a szellemiséget azt ide behozták, ugye itt alakították ki az első ifjúsági zenekart is, ami most ugye Oratórium, Kórus, és Szent István Zeneházként működik, de ezt a szellemet az István megtartotta, én úgy érzem.

            Hát lehet, hogy egy kicsikét hazabeszélek… mert én is mindig minden órámat énekléssel kezdtem. Oroszt is úgy tanítottam, a gyönyörű szép orosz dalokkal, az olaszt is úgy tanítottam, nagyon sok zenével. Én azt hiszem, hogy a nyelveknél ez tényleg fontos. Az irodalom kevésbé tud bekerülni, mert ahhoz azért több ismeret kell. Angolból, gondolom, eljuttok egy olyan szintre is, hogy eredetit is olvashattok…

– Biztos, csak attól is függ, hogy ki a tanár, van, aki nem veszi olyan komolyan…

– Hát nézd, a tantervekről sokat vitáznak, a régi tantervben rengeteg, például oroszból nagyon sok eredeti volt a tankönyvekben, hát azt inkább fakultáció, meg tagozatos csoportok kereteiben lehetett jobban kezelni. Azért az irodalomnak a nyelvezete nem engedi meg, hogy alapnyelvként bevegye az ember a tananyagba, de egy picit be lehet belőle csempészni. Tehát azt a kis Dante idézetet, vagy amivel mi is kezdtük annak idején a Koltay tanárnővel, azt az ember becsempészte. Én például megtanítottam mindig a Naphimnuszt, Assisi Szent Ferenc Naphimnuszát, de az régies olasz nyelven íródott, és iszonyú nehéz megtanulni, és szinte már semmilyen köze nincs a mostani nyelvhez – úgyhogy ezekkel nem lehet, de a zenével, azzal igen. Úgyhogy azt hiszem, hogy ez az, amivel sikerül így az átfedést…

– Belevinni a nyelvtanításba a kultúrát…

– Igen, egy kicsit így a kultúrát, szóval remélem, hogy ti is énekeltek sokat a tanárnővel, mert emlékszem, hogy annak idején ő is dalos kedvű volt. Sőt, táncot is tanultunk, emlékszem, hogy még azt is néha bevittük. De nektek van ilyen órátok, azt hiszem, a dráma, és… nem tudom, milyen modulok vannak most…

– Ott inkább a dráma volt fókuszban, és az is csak egy évig van. De most 11-edikben és 12-edikben van művészeti sáv, és ott, 11-edikben fel lehet venni táncórát, meg színjátszás órát.

– Az jó nagyon!

– De csak egyet.

– Hát igen, változik sajnos ilyen szempontból a tanterv, meg a lehetőség. Viszont azt hiszem, hogy azzal együtt ilyen média nevű tantárgyatok is van, ezzel együtt elég sok kitekintést kaptok, és...

– Az is csak fakultatív van.

– Igen? És az informatikát?

– Az jó, igen.

– Igen, azt jól bele tudjátok venni, mert most már az idegen nyelvnél is, meg hát a többi tantárgynál is az önálló kutatások nagyon sokat jelentenek, és ma már mindent az interneten keres az ember, igaz?

– Igen.

– Hát tényleg, azért már sokat változott a világ azóta, hogy én ide jártam. Van még kérdésed?

– Itt van ez az újságcikk az érettségiztetéssel kapcsolatban…

– Hát igen, az egy nagyon izgalmas dolog. Meg kell mondjam, hogy amikor az ember bemegy felügyelő tanárként, akkor átéli a gyerekeknek azt a fajta izgalmát, hogy nekik ez most az első, és először persze, mindenki izgul. Én azt hiszem, a tanár is átszellemül annyira, hogy érzi, hogy ez most a gyereknek fontos megmérettetés, és nem mindegy, hogy hogyan sikerül neki. Egyszer voltam érettségi elnök, meghívtak egy gimnáziumba, mert olaszból nekünk az emelt szintű érettségiztetést is el kellett végeznünk, de nem csak emiatt, hanem mert elvárták, hogy vállaljon az ember érettségi elnökséget. Átéli az ember azt, hogy ezeknek a gyerekeknek ott, konkrétan az az egy alkalmuk van, hogy megmutassák azt, amit ők tudnak.

            Éppen tegnap volt a családomban egy születésnap, és unokahúgom ide járt az István Gimnáziumba, és pont előjött az érettségi téma, és beszélgettünk arról, hogy milyen érzés volt az, amikor ő érettségizett. Én bent ültem a bizottságban, de nem kérdező tanárként, mert én őt nem taníthattam, neki franciásnak kellett lennie. Az osztályban én olaszos voltam, és hát azt hiszem, hogy a tanár átérzi ezt az izgalmat a diákok részéről, a diák meg igyekszik megfelelni annak, hogy most itt valamit mutatnia kell magából. Az értelmes diák, az annyi tudást itt az iskolában összeszed a négy év alatt, hogy csak először ilyen izgalmasak az érettségik, utána, mikor már kiderül az, hogy hát végül is én hozzá tudok szólni azért minden témához valamennyire, még akkor is, ha nem azt a konkrét tételt tanultam meg. Tehát ez az első olyan vizsga, ahol már egy picit az egyetem vetítődik előre, akik ugye tovább akarnak tanulni, mert ott a vizsgán produkálni kell. És ezt tanárként is így átéli az ember, és gyönyörű pillanat, amikor átadjuk az érettségi bizonyítványt, és tényleg nagyon jó volt mindig átélni a diákokkal azt az örömet, hogy most akkor nekik ez sikerült. Én az osztályomra mindig még külön büszke is voltam, mert ők az érettségin általában mindig jobb eredményt értek el, mint menet közben. Ott valahogy kiteljesedik az egész, és beérik az a tudás, amit ők azért itt összeszedtek. A legtöbb értelmes, okos diák, az így tesz. Hát egy-két kivétel, az mindig van, az előfordul sajnos, de bukás nem nagyon szokott lenni, itt az Istvánban szerintem nem is volt!

 

Az emelt szintű érettségi, az már egy külön téma, de azt hiszem, hogy ezt érdemes átbeszélgetni, mert ez már nem a mi asztalunk, nagyon sokat változik az elképzelés, és jó lenne, ha nem nehezítenék meg a diákoknak ezt az első ilyen megmérettetést, mert ez ennek a négy évnek a kiteljesedése, szerintem nem kellene ezt ezekkel a pontszám számításokkal meg nyelvvizsga elvárásokkal nehezíteni. Én úgy érzem, de hát ez már sajnos a jövő zenéje, én nem fogok tudni ebbe beleszólni.

– Záró kérdésként még azt szeretném feltenni Önnek, hogy van valami tanácsa a mai istvános diákok és tanárok számára?

– A diákok és a tanárok számára? Szerintem a legfontosabb talán az emberi kapcsolat. Hogy sikerüljön itt az alatt az idő alatt, amennyit tudja azt a konkrét diákot tanítani a tanár, illetve a diák, aki annál a tanárnál tanul éppen egy bizonyos időszakot, valami olyan kapcsolatba kerülni, ami építi mind a kettőt. Mert nem csak a diák tanul a tanártól, mi tanárok nagyon sokat tanulunk a diákjainktól. Azt, hogy az ember fiatal maradjon, azt éppen ti biztosítjátok! Tehát én, amikor innen 2012-ben mentem el véglegesen nyugdíjba – hát előrehozott nyugdíj volt, mert szükségem volt rá –, akkor én úgy éreztem, hogy még volna bennem egy csomó muníció, amit még át tudnék adni, és hogy most az hova lesz? De hát szükség volt arra, egyrészt hogy a helyemet átadjam, másrészt nekem otthon volt feladatom, és én azt hiszem, hogy pont ez az emberi kapcsolat az, ami egyrészt engem is fiatalon tartott, de a diákoktól is annyi mindent megtanultam, mindig azt a friss világlátást, meg a mostani modern szemléletet, hogy az ember nem tud begyöpösödni, mert a diákok nem hagyják. (nevet) Hogy ők kérdeznek, utánanéznek, megkérdezik, hogy Tanárnő, ön erről tud? És akkor, hát, a tanárnak is tanulnia kell ebből, úgyhogy nekem talán, ha tanácsot adhatok, vagy tolmácsolhatok, akkor az ez lenne, hogy ezt a fajta emberi kapcsolatot használják ki. Itt a Szent István Gimnáziumról beszélünk, ahová azért nagyon értelmes és okos gyerekek járnak – becsüljék azt, hogy itt lehetnek, tanárként is, meg diákként is, mert mindenki utólag úgy emlékezik vissza erre az időszakra, tanár is, diák is, hogy ez egy nagyon szép időszak volt az életében. Aztán lesznek még szép időszakok, persze, én az egyetemre is úgy emlékszem, de az már más. A középiskola és ez az iskola is, hát úgy, hogy volt diákként kerültem ide vissza, és végig ebben az iskolában tanítottam, igazából nekem, azt hiszem, hogy ez egy olyan kis sziget, ahová az ember mindig felüdülni tud visszajönni, még most is, hogy már nem tanítok. Ennyi, ezt szeretném mondani.

– Köszönöm szépen az interjút!

– Nagyon szívesen!